Két év kihagyás után végre újra Sziget Fesztivál, én pedig szokás szerint fényképezőgéppel követem végig a hét eseményeit. Először az első három nap beszámolója következik.
Élőben baromi jól nézett ki, ahogy a falevelek árnyékot vetettek a sajtóiroda falán, fotón ez sajnos annyira nem jön át.
Augusztus 10., szerda
Az első napon elég korán, nem sokkal dél után már nyakamba vettem a várost, hogy a 4 órakor kezdődő első koncert előtt időben kiérjek átvenni a karszalagot. Korábban mindig a K-hídon mentem be a fesztivál területére, úgyhogy nem tudtam, milyen állapotok lesznek a H-hídnál, végül egy jó fél órás 35 fokban, napon várakozás lett belőle, de a sor méretéhez képest egyébként egészen gyorsan bejutottam. Első utam a sajtóirodába vezetett, hogy megszerezzem a fotós karszalagot, ahol 2 óra magasságában még mindig nem volt semmi infójuk az illetékeseknek sem arról, hogy melyik koncerten ki és hogyan fotózhat majd. A következő kellemetlen meglepetés a VIP bejáratánál ért, amikor kiderült, hogy a korábbi évektől eltérően idén már nem érvényes oda a sajtós/fotós karszalag, aminek nem azért nem örültünk, mert annyira fontos embernek érezzük magunkat és ott akarunk tobzódni egész nap, hanem mert nagyjából az volt az egyetlen hely, ahol két koncert között normálisan le lehetett ülni, sokan az éppen nem használt holmijukat berakták az értékmegőrzőbe (sok fotós 10-15 kilós hátizsákokkal futkos ilyenkor), illetve nyilván a mosdóhoz sem kellett órákat sorban állni.
Gyorsan feltűnt az is, hogy a történelmi aszály miatt már az első nap olyan volt a porhelyzet, mint máskor a harmadik-negyedik nap környékén, a nagyszínpad előtti területen a korábbiakkal ellentétben egy négyzetméternyi zöld fű sem volt már, és éreztem, hogy ez idővel csak rosszabb lesz. Spoiler, már aznap estére az lett, életem legjobb döntése volt maszkot vinni. A fesztivál területét kicsit összehúzták, bizonyos helyszínek, például az ikonikus Magic Mirror máshová került át, az A38 sátor Freedome by Mastercard lett, de ezen kívül nem igazán vettem észre különösebb változást. Ami mondjuk szívfájdalmam, hogy mivel a beléptetés beljebb került, a K-hidat mindenféle dekoráció nélkül hagyták, aminek gyanítom, praktikus okai vannak, de azért mindig hozzátett a hangulathoz a látványos kivilágítás és a többi, főleg az első és utolsó nap.
Az első nagyszínpados koncert Remi Wolf-é volt, engem aznap ez érdekelt a leginkább, ezért érintett különösen rosszul, hogy bizonyos szervezési problémák miatt egyáltalán nem jutottunk be fotózni, és csak remélni tudtuk, hogy a következő koncertekre megoldódik a dolog. 4-5 óra magasságában még csak nagyjából néhány száz ember álldogált a küzdőtéren, a koncertet is maximum közepesre értékelném, de azért jó volt élőben hallani a Hello Hello Hello-t.
Ekkor már úgy voltam vele, hogy nem mehetek haza már az első nap legalább néhány értékelhető fotó nélkül, úgyhogy először Milky Chance-en találtam magam. Őszintén szólva én eddig valamiért azt hittem, hogy ő egy szólóelőadó, nem pedig egy zenekar, de arra emlékeztem néhány évvel ezelőttről, hogy egészen népszerű, szóval nem lepett meg, hogy sokan összegyűltek kezdésre, és az első három szám alatt, amíg fotózhattunk, én is eltopogtam a dalaikra. Utána következett a Rüfüs Du Sol, aminek szintén nem néztem utána, de már a színpadkép alapján sejteni lehetett, hogy itt valami elektronikus machináció lesz. Három, emelvényen álló embert fotózni nem valami izgalmas, és ez is az a típusú zene nekem, amit elviselek a háttérben, mert nem csak eszetlen veretés, hanem azért ének is van benne.
Töredelmesen bevallom, hogy még Dua Lipa előtt elindultam hazafelé, mert egyrészt bejelentették a telt házat, másrészt inkább tartogattam az energiáimat a következő napokra, mert akárhány embert is haragítok most magamra, de #sorrynotsorry, Dua Lipa nagyjából 0 százalékban mozgat meg.
Augusztus 11., csütörtök
A második napon korántsem volt akkora tömeg, mint szerdán, úgyhogy teljes nyugalomban sorakoztunk fel Alice Merton előtt. Az ő fellépését kifejezetten jó volt fotózni, mert sokat mozgott a színpadon és kommunikált a közönséggel, és pont jó háttérzenét biztosított annak, hogy az első három szám után egy ausztrál fotós sráccal elindultunk hátrafelé, hogy sült zöldséget együnk és a blogomat olvasgassuk Google Fordítóval angolra fordítva. (A Szigeten tényleg bármi megtörténhet.)
Aztán jött a Bastille...Ez volt a harmadik szigetes koncertjük, de számomra még mindig megunhatatlan, amit művelnek a színpadon, és rám is férne abból, amitől Dan Smith képes másfél órát megállás nélkül ugrálni és futkározni. A szórakozást viszont mindeközben sajnos beárnyékolta az a tény, hogy kb. egy órával a Kings of Leon koncertje előtt még mindig nem tudtuk, hogy fotózhatunk-e egyáltalán az árokból vagy marad a porfelhő és a tömeg. Eltelt 15 perc, fél óra, aztán már csak 10 percre voltunk a kezdéstől, amikor elkezdtek csordogálni az infók, hogy vannak, akiket beengednek, de nekik külön szóltak, szóval aki nem kapott jelzést, az pórul járt. Ez egyébként az előadó menedzsmentjének a felelőssége, és kicsit amatőrnek hatott a dolog, tekintve, hogy minden koncerten és fesztiválon vannak fotósok, akiknek a "sorsáról" dönteni kell. Egy másik fotóssal és egy újságíróval végül a színpadtól nagyjából 10-20 méterre táboroztunk le, itt már majdhogynem mozdulni sem lehetett. Az egész koncert alatt szinte jobban lehetett hallani a körülöttem állók beszélgetését, mint magukat a dalokat, a közönség csak arra a néhány, mindenki által ismert számra aktivizálta magát, mint a Use Somebody vagy a Sex on Fire. Valahogy végig olyan érzésem volt, hogy a zenekar is inkább csak magának játszogat, és egy idő után már semmi másra sem tudtam figyelni, csak hogy tömegesen jönnek kifelé az emberek mellettem. Zeneileg egyébként nekem tetszett a koncert, de a hangulat valahogy nem volt meg hozzá és vége is nagyon hirtelen, lezárás nélkülire sikerült.
Augusztus 12., péntek
Meglepően sokan gyűltek össze 5 órára Alfie Templeman koncertje előtt a Freedome-ban – és a feltételezésekkel ellentétben nem kizárólag tizenéves lányok –, pedig őszintén azt hittem, hogy összesen nagyjából 100-150-en leszünk. Minden túlzás nélkül mondom, hogy aki kint volt, és ezt kihagyta, valami zseniálisról maradt le, igenis lehet indie popra (vagy indie R&B-re?) bulizni és van élet a Stop Thinking után is. Ezt az interjút meg érdemes elolvasni vele.
A MEUTE fotós szempontból emiatt nekem teljesen kimaradt, és nem is nagyon néztem utána ezelőtt, hogy kik ők, éppen ezért lepett meg a rézfúvósok hangja, ami a nagyszínpad felé sétálva egyre egyértelműbbé vált. Merthogy ők egy rezesbanda, akik techno-t játszanak. A nap legnagyobb durranása számomra azonban csak ezután következett Stromae személyében, és ezzel egyáltalán nem voltam egyedül, mert hirtelen megtelt a fotós árok a szokásos embereken kívül olyanokkal is, akiket eddig korábban soha nem láttunk, szinte mozdulni sem lehetett, de teljesen megértem, mert ezt én sem akartam volna kihagyni. A második és harmadik dal rögtön a Fils de joie és a Tous les mêmes volt, jó pár klipes összekacsintással. Utóbbinál rögtön éreztem, hogy égni kezd a szemem és el is morzsoltam végül néhány könycseppet a héten először, mivel ez volt az első dal, amit anno megszerettem tőle. Az összes kedvencem elhangzott, egy rossz szavam sem lehet, messze az egész fesztivál egyik legjobb koncertje volt.
Már a nap elején értesültünk róla, hogy Justin Bieberről senki sem készíthet majd képeket, azt pedig a tömeg láttán teljesen kizártam, hogy bebumszlizzak a közönségbe, de azért tisztes távolból meghallgattam az első néhány számot. Zeneileg én ezt kevéssé tudom értelmezni, mert de az tény, hogy élőben is stúdióminőségű hangja van a srácnak, el lehet lötyögni rá, meg is tettük a sajtóirodában, de nekem ennél többet nem ad.
Mindezek után szükségem volt arra a szombati pihenőre, hogy aztán vasárnap és hétfőn bírjam az iramot, főleg, mert ahogy már korábban is említettem, az utolsó nap önmagában is érdemel néhány szót. A második rész ide kattintva érhető el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése