Beszámoló | (Homok)Sziget Fesztivál 2022 #1 - Augusztus 10-12.

Két év kihagyás után végre újra Sziget Fesztivál, én pedig szokás szerint fényképezőgéppel követem végig a hét eseményeit. Először az első három nap beszámolója következik. 

Élőben baromi jól nézett ki, ahogy a falevelek árnyékot vetettek a sajtóiroda falán, fotón ez sajnos annyira nem jön át.

Augusztus 10., szerda

Az első napon elég korán, nem sokkal dél után már nyakamba vettem a várost, hogy a 4 órakor kezdődő első koncert előtt időben kiérjek átvenni a karszalagot. Korábban mindig a K-hídon mentem be a fesztivál területére, úgyhogy nem tudtam, milyen állapotok lesznek a H-hídnál, végül egy jó fél órás 35 fokban, napon várakozás lett belőle, de a sor méretéhez képest egyébként egészen gyorsan bejutottam. Első utam a sajtóirodába vezetett, hogy megszerezzem a fotós karszalagot, ahol 2 óra magasságában még mindig nem volt semmi infójuk az illetékeseknek sem arról, hogy melyik koncerten ki és hogyan fotózhat majd. A következő kellemetlen meglepetés a VIP bejáratánál ért, amikor kiderült, hogy a korábbi évektől eltérően idén már nem érvényes oda a sajtós/fotós karszalag, aminek nem azért nem örültünk, mert annyira fontos embernek érezzük magunkat és ott akarunk tobzódni egész nap, hanem mert nagyjából az volt az egyetlen hely, ahol két koncert között normálisan le lehetett ülni, sokan az éppen nem használt holmijukat berakták az értékmegőrzőbe (sok fotós 10-15 kilós hátizsákokkal futkos ilyenkor), illetve nyilván a mosdóhoz sem kellett órákat sorban állni. 

Gyorsan feltűnt az is, hogy a történelmi aszály miatt már az első nap olyan volt a porhelyzet, mint máskor a harmadik-negyedik nap környékén, a nagyszínpad előtti területen a korábbiakkal ellentétben egy négyzetméternyi zöld fű sem volt már, és éreztem, hogy ez idővel csak rosszabb lesz. Spoiler, már aznap estére az lett, életem legjobb döntése volt maszkot vinni. A fesztivál területét kicsit összehúzták, bizonyos helyszínek, például az ikonikus Magic Mirror máshová került át, az A38 sátor Freedome by Mastercard lett, de ezen kívül nem igazán vettem észre különösebb változást. Ami mondjuk szívfájdalmam, hogy mivel a beléptetés beljebb került, a K-hidat mindenféle dekoráció nélkül hagyták, aminek gyanítom, praktikus okai vannak, de azért mindig hozzátett a hangulathoz a látványos kivilágítás és a többi, főleg az első és utolsó nap. 

Az első nagyszínpados koncert Remi Wolf-é volt, engem aznap ez érdekelt a leginkább, ezért érintett különösen rosszul, hogy bizonyos szervezési problémák miatt egyáltalán nem jutottunk be fotózni, és csak remélni tudtuk, hogy a következő koncertekre megoldódik a dolog. 4-5 óra magasságában még csak nagyjából néhány száz ember álldogált a küzdőtéren, a koncertet is maximum közepesre értékelném, de azért jó volt élőben hallani a Hello Hello Hello-t. 

Ekkor már úgy voltam vele, hogy nem mehetek haza már az első nap legalább néhány értékelhető fotó nélkül, úgyhogy először Milky Chance-en találtam magam. Őszintén szólva én eddig valamiért azt hittem, hogy ő egy szólóelőadó, nem pedig egy zenekar, de arra emlékeztem néhány évvel ezelőttről, hogy egészen népszerű, szóval nem lepett meg, hogy sokan összegyűltek kezdésre, és az első három szám alatt, amíg fotózhattunk, én is eltopogtam a dalaikra. Utána következett a Rüfüs Du Sol, aminek szintén nem néztem utána, de már a színpadkép alapján sejteni lehetett, hogy itt valami elektronikus machináció lesz. Három, emelvényen álló embert fotózni nem valami izgalmas, és ez is az a típusú zene nekem, amit elviselek a háttérben, mert nem csak eszetlen veretés, hanem azért ének is van benne. 

Töredelmesen bevallom, hogy még Dua Lipa előtt elindultam hazafelé, mert egyrészt bejelentették a telt házat, másrészt inkább tartogattam az energiáimat a következő napokra, mert akárhány embert is haragítok most magamra, de #sorrynotsorry, Dua Lipa nagyjából 0 százalékban mozgat meg. 

Augusztus 11., csütörtök

A második napon korántsem volt akkora tömeg, mint szerdán, úgyhogy teljes nyugalomban sorakoztunk fel Alice Merton előtt. Az ő fellépését kifejezetten jó volt fotózni, mert sokat mozgott a színpadon és kommunikált a közönséggel, és pont jó háttérzenét biztosított annak, hogy az első három szám után egy ausztrál fotós sráccal elindultunk hátrafelé, hogy sült zöldséget együnk és a blogomat olvasgassuk Google Fordítóval angolra fordítva. (A Szigeten tényleg bármi megtörténhet.) 

Aztán jött a Bastille...Ez volt a harmadik szigetes koncertjük, de számomra még mindig megunhatatlan, amit művelnek a színpadon, és rám is férne abból, amitől Dan Smith képes másfél órát megállás nélkül ugrálni és futkározni. A szórakozást viszont mindeközben sajnos beárnyékolta az a tény, hogy kb. egy órával a Kings of Leon koncertje előtt még mindig nem tudtuk, hogy fotózhatunk-e egyáltalán az árokból vagy marad a porfelhő és a tömeg. Eltelt 15 perc, fél óra, aztán már csak 10 percre voltunk a kezdéstől, amikor elkezdtek csordogálni az infók, hogy vannak, akiket beengednek, de nekik külön szóltak, szóval aki nem kapott jelzést, az pórul járt. Ez egyébként az előadó menedzsmentjének a felelőssége, és kicsit amatőrnek hatott a dolog, tekintve, hogy minden koncerten és fesztiválon vannak fotósok, akiknek a "sorsáról" dönteni kell. Egy másik fotóssal és egy újságíróval végül a színpadtól nagyjából 10-20 méterre táboroztunk le, itt már majdhogynem mozdulni sem lehetett. Az egész koncert alatt szinte jobban lehetett hallani a körülöttem állók beszélgetését, mint magukat a dalokat, a közönség csak arra a néhány, mindenki által ismert számra aktivizálta magát, mint a Use Somebody vagy a Sex on Fire. Valahogy végig olyan érzésem volt, hogy a zenekar is inkább csak magának játszogat, és egy idő után már semmi másra sem tudtam figyelni, csak hogy tömegesen jönnek kifelé az emberek mellettem. Zeneileg egyébként nekem tetszett a koncert, de a hangulat valahogy nem volt meg hozzá és vége is nagyon hirtelen, lezárás nélkülire sikerült. 

Augusztus 12., péntek

Meglepően sokan gyűltek össze 5 órára Alfie Templeman koncertje előtt a Freedome-ban – és a feltételezésekkel ellentétben nem kizárólag tizenéves lányok –, pedig őszintén azt hittem, hogy összesen nagyjából 100-150-en leszünk. Minden túlzás nélkül mondom, hogy aki kint volt, és ezt kihagyta, valami zseniálisról maradt le, igenis lehet indie popra (vagy indie R&B-re?) bulizni és van élet a Stop Thinking után is. Ezt az interjút meg érdemes elolvasni vele.

A MEUTE fotós szempontból emiatt nekem teljesen kimaradt, és nem is nagyon néztem utána ezelőtt, hogy kik ők, éppen ezért lepett meg a rézfúvósok hangja, ami a nagyszínpad felé sétálva egyre egyértelműbbé vált. Merthogy ők egy rezesbanda, akik techno-t játszanak. A nap legnagyobb durranása számomra azonban csak ezután következett Stromae személyében, és ezzel egyáltalán nem voltam egyedül, mert hirtelen megtelt a fotós árok a szokásos embereken kívül olyanokkal is, akiket eddig korábban soha nem láttunk, szinte mozdulni sem lehetett, de teljesen megértem, mert ezt én sem akartam volna kihagyni. A második és harmadik dal rögtön a Fils de joie és a Tous les mêmes volt, jó pár klipes összekacsintással. Utóbbinál rögtön éreztem, hogy égni kezd a szemem és el is morzsoltam végül néhány könycseppet a héten először, mivel ez volt az első dal, amit anno megszerettem tőle. Az összes kedvencem elhangzott, egy rossz szavam sem lehet, messze az egész fesztivál egyik legjobb koncertje volt. 

Már a nap elején értesültünk róla, hogy Justin Bieberről senki sem készíthet majd képeket, azt pedig a tömeg láttán teljesen kizártam, hogy bebumszlizzak a közönségbe, de azért tisztes távolból meghallgattam az első néhány számot. Zeneileg én ezt kevéssé tudom értelmezni, mert de az tény, hogy élőben is stúdióminőségű hangja van a srácnak, el lehet lötyögni rá, meg is tettük a sajtóirodában, de nekem ennél többet nem ad. 

Mindezek után szükségem volt arra a szombati pihenőre, hogy aztán vasárnap és hétfőn bírjam az iramot, főleg, mert ahogy már korábban is említettem, az utolsó nap önmagában is érdemel néhány szót. 

Júniusi és júliusi kedvencek | 2022

Amióta csak írom a blogot, azt hiszem, sosem fordult még elő, hogy két hónap kedvenceit összevontam volna, de ezt is megéltük. Sokatok számára az itt bemutatott termékek nagy része nem lesz újdonság, de azért van olyasmi is, amit mostanában vettem vagy próbáltam ki. 

A NIVEA Love Splash tusfürdő visszatérő kedvenc nálam, most megint odavagyok érte, úgyhogy sokadjára is helyet kap itt. A The Body Shop Refreshing Passionfruit testjoghurt viszont idei nyári újdonság, az egyik legjobb illatú termékcsalád szerintem, amivel a márka valaha előrukkolt, és ezzel lényegesen gyakrabban tudom rávenni magam a testápolózásra, mint egyébként. A Bath & Body Works Tahiti Island Dream testpermet is már több éve újra előkerül ilyenkor, általában nyáron, de elég régóta megvan már, úgyhogy idén szeretném elhasználni. A Garnier Fructis Vitamin & Strenght szérum talán már volt tavasszal kedvencek között, de még mindig nagyon tetszik, ráadásul heti többszöri használat mellett még a felénél sem tartok az üvegnek, pedig nem szoktam spórolni vele. 

A NIVEA Sun UV Face Shine Control fényvédőt Sopronba vittem magammal, ott is próbáltam ki először és szinte azonnal beleszerettem. Tényleg matt hatású, nem csípi a szemem, tökéletesen lehet rá sminkelni, úgyhogy azóta szinte minden alkalommal, amikor utcára megyek ezt kenem az arcomra. Két visszatérő a Catrice Liquid Camouflage korrektor és a NYX HD Studio Photogenic szemhéjalap is, mindkettő helyett próbálgattam más, hasonló termékeket az elmúlt elég hosszú időszakban, és arra jöttem rá, hogy lehet nélkülük élni sminkelni, csak nem érdemes. A Vivienne Sabó Liner Virtuose szemceruza 04-es árnyalatban egy külföldi Instagram posztban jött szembe velem, és nem sokkal utána meg is vettem, annyira lenyűgözött a színe, ami tényleg olyan élénk, mint amit a csomagolás alapján vár az ember. 

Talán mondanom sem kell, hogy június-július fénypontja a VOLT volt (haha), minden tekintetben szuper volt az a kicsit kevesebb, mint egy hét, amit Sopronban töltöttem. 

Kedvenc dalok:

George Ezra - In The Morning

The 1975 - Part Of The Band

The Vaccines - Young Meteors

Kasabian - THE WALL

Ajánló | Előadók, akiket nem érdemes kihagyni a 2022-es Szigeten

Idén két év kihagyás után újra Sziget, és már alig várom, hogy visszatérhessünk! Ebben az évben szerintem a VOLT fellépőlistája ütősebb volt, legalábbis számomra, azonban a Szigeten viszont szinte csak olyan előadók lépnek fel, akiket korábban még nem láttam élőben. 

Remi Wolfról először valamikor 2020-ban, egy iPhone reklám kapcsán hallottam, mert az ő egyik dalát használták fel hozzá, azóta pedig nagyon befutott, miatta érdemes lesz korán kimenni az első napon. 

Csütörtökön a Giant Rooks és Alice Merton nagyjából egyidőben játszanak majd két színpadon, amit kicsit sajnálok, mert így futkosós lesz a kora este, utána pedig jön a Bastille, akiket igaz, hogy már kétszer láttam szintén a Szigeten, de mindig szuper hangulatot csinálnak. Kings of Leonról néhány éve lemaradtam, mert ha jól emlékszem, enni voltunk helyette, úgyhogy idén ezt is be tudom majd pótolni. 

Bastille, Sziget Fesztivál 2014 (saját fotó)

Alfie Templeman-t nem hiszem, hogy túl sokan ismerik itthon, pedig érdemes odafigyelni rá. A 2014-es Stromae koncert valószínűleg sajnos sokaknak élénken él az emlékezetében, aki ott volt, idén azonban már a nagyszínpadon játszik majd. Mindennek ellenére utólag sajnáltam azért, hogy akkor kihagytam, úgyhogy nagyon boldog lettem, amikor megláttam a fellépők között. 

Szombati a szokásos pihenő lesz, hogy vasárnap újult erővel vethessem bele magam a koncertekbe, kezdve Sigriddel és a Platon Karataevvel, akiket nemrégiben ismertem meg, utóbbi ráadásul egy magyar zenekar és a VOLT-on hallottam őket először. A Tame Impala bár nem a legnagyobb kedvencem, de kíváncsi vagyok rájuk élőben, főleg, mivel ritka egy ilyen jellegű zenekart a nagyszínpadon látni.

Csakúgy, mint Sopronban, itt is az utolsó napot várom a leginkább. Sajnos az Inhaler és Sam Fender koncertje szinte egyszerre kezdődik, az Arctic Monkeys pedig remélem, hogy nem hozza ránk ismét az apokalipszist, mert amikor legutóbb, 2018-ban az utolsó napon játszottak, úgy leszakadt az ég, hogy órákra egy napernyő alatt ragadtunk. Az a koncert egyébként feledtette, hogy néhány évvel korábban a VOLT-on mennyire felejthető koncertet adtak, és remélem, hogy ezek után pozitív marad a mérleg. 

Arctic Monkeys, VOLT Fesztivál 2014 (saját fotó)

Augusztus 10. és 15. között tehát ismét a fesztiválozásé a főszerep, Instagramon biztos rengeteget fogok posztolni róla, előre szólok. ^^

Beszámoló | VOLT Fesztivál 2022 - Június 22-25.

Az elmúlt évek egyik legjobb lineupját sikerült összehozni idén a VOLT-ra, úgyhogy korán eldőlt, hogy június 22-25. között irány Sopron! (Az első napot kihagytam.) Legutóbb 2017-ben voltam utoljára, az elmúlt két évben pedig ugye sehol, úgyhogy őszintén kicsit tartottam is tőle, hogy mekkora sokk lesz visszatérni. Előre lelövöm a poént: semekkora.

Június 22-én, szerda délelőtt, ha jól számolom, öt táskával indultunk el a vonathoz anyukámmal, aki bár a fesztiválon nem vett részt, de úgy voltunk vele, hogy ha már 5 napot Sopronban töltök és egyébként is egy kétágyas szobát sikerült lefoglalnom, akkor nem megyek egyedül. A vasútra ebben az esetben nem lehetett panasz, alig késtünk, működött a légkondi, a mosdóban még meleg víz is volt. Elfoglaltuk a szállást, amit mint már egy korábbi bejegyzésben említettem, végül az esélytelenek nyugalmával decemberben sikerült lefoglalnom, abszolút semmi extra, de volt külön fürdőnk, légkondi és 8-10 perc sétára laktunk a buszmegállótól, ahol rögtön a fesztiválra menő buszra tudtam felszállni. 

Aznap végül csak a The Killers-t terveztem megnézni, de jó szokásomhoz híven időben, körülbelül két és fél órával a koncert előtt elindultam. És milyen jól tettem...Történt ugyanis, hogy ekkor még nem a hivatalos fesztiválbuszra szálltam, hanem egy másikra, ami szintén arra közlekedik (soproniaknak, az 1-esre), csak éppen azt nem tudtam, hogy az nem fog letenni a fesztivál bejáratánál. Semmi gond, egy csapat fiatallal elindultunk az erdőben, mivel hallottuk a zenét, és azt gondoltuk, hogy az az út is valamelyik bejáratnál fog kilyukadni. Rosszul hittük, csak a biztonságiakkal találtuk szembe magunkat, akik mondták, hogy nincs más megoldás, mint visszafordulni. A buszmegálló és a fesztivál nembejárata nagyjából 30 percnyi sétára volt, közben elkezdett lemenni a nap is, úgyhogy nem tudtam mást tenni, mint elindulni visszafelé az erdőben. Végül a legközelebbi autóútnál taxit kellett hívnom, ami kis túlzással az életemet mentette meg, pedig szinte soha nem szállok taxiba. Bejutottam a fesztivál területére, átvettem a fotós karszalagomat is, de ekkor gyűltek a felhők, majd nem sokkal később csepegni kezdett az eső, és azt is megtudtam, hogy a The Killers koncertjén senkit sem engednek be előre fotózni a saját stábjukon kívül, úgyhogy fedezékbe vonultam és felkészültem rá, hogy a jó öreg közönségből fotózós módszert kell bevetnem. Kezdésre elállt annyira, hogy ne ázzak szét a cuccommal együtt, és elkezdődött a koncert, amire kb. 10 éve vártam. 

Szinte az összes kedvenc számomat eljátszották, ami aki régóta követ, tudja, hogy általában sosem történik meg, és bár egyszer néhány szám erejéig vissza kellett mennem az esernyőként funkcionáló napernyők alá az eső elől, szerencsére a nagy zuhé is elkerült minket. Ekkor történt egyébként, hogy egyszer csak arra eszméltem, hogy nem Ronnie Vannucci ül a dobok mögött, hanem egy teljesen random fesztiválozó srác, akiről utólag kiderült, hogy osztrák és tényleg tud dobolni, ráadásul nem is akárhogyan! (Az RTL riportot is készített vele.) 

Korábban több helyen is olvastam, hogy a The Killers legendásan rossz élőben, de én ebből most semmit sem érzékeltem, nagyon jó koncert volt, és ugyanezt jelezték vissza azok is, akikkel például Instagramon beszéltem és szintén ott voltak.

A hazaút is kalandosnak bizonyult, mert a helyi járat helyett egy külön transzferbuszra szálltam fel, amiért nemcsak külön kellett fizetni (a helyi fesztiváljárattal ellentétben, amire a sima helyi bérlet is érvényes volt), de sokkal nagyobb kerülőt is tett, mint a helyi járat, ráadásul az egész buszon nagyjából én találtam meg egyedül, hogy hol lehet megnézni a megállóit online, úgyhogy a végén már GPS-ként is funkcionáltam. 

Csütörtökön tettünk egy nagyobb kört a városban, és az egyik turistaútvonalon sikerült jó minőségben is megörökítenem egy lepkét, amivel itt találkoztam először. Szerdán is láttunk egyet a szállás közelében, és amikor kiposztoltam Facebookra, az egyik barátnőm rámírt, hogy az ő kertjükben is éppen most van egy, és ő sem látott még ilyet korábban. Egy gyors Google keresés után kiderült, hogy ez egy Fehérpettyes álcsüngőlepke, Sopron tele van vele, ahogy egyébként szarvasbogarakkal is. 

Ezután az utolsó nagyszínpados koncertre, a Bring Me The Horizonra időzítettem magam, de úgy értem ki, hogy az előtte levő Follow The Flow nagy részét is végighallgattam, ami...diplomatikusan fogalmazva nem nyűgözött le. Aztán a Szigetes sáskajárásból (így hívom a fotós árokba bejutósdit, amikor a koncert előtt 5 perccel hirtelen mindenki odagyűlik és tisztelet a kivételnek, de úgy csinál, mintha egyedül úgy juthatna be fotózni, ha a másikat, aki 15-20 perce már türelemmel, nyugalomban várakozik konkrétan letapossa) tanulva jó előre, a kezdés előtt fél órával letáboroztam a színpad előtt. Elbeszélgettünk a biztonságiakkal, megvitattuk az élet nagy dolgait, az egyikőjük a többi napon már messziről röhögött, amikor meglátott és pontosan tudta, melyik koncertekre vagyok kíváncsi. 

2016-ban már volt szerencsém látni a Bring Me The Horizont a Szigeten, és egyrészt ez a fajta zene azért nagyobbat üt, ha nem a koraesti, "naplementés" sávba kerül, mint akkor történt, másrészt szerintem már a szigetes beszámolóban is megemlítettem anno, hogy hangilag Oli Sykes nem volt a helyzet magaslatán, gyakorlatilag a zenekar többi tagja énekelt helyette, most viszont ennek nyoma sem volt, pedig több volt az ének, mint az ordítás és a hörgés. Szokásához híven majdnem egy teljes számot a közönség soraiból nyomott le, a szerencsések le is pacsizhattak vele vagy szanaszét ölelgethették (tekintsünk el attól, hogy ez mennyire szerencsés az elmúlt két év tapasztalataiból kiindulva), engem meg ezúttal nem sodort el a pogó, ez már önmagában pozitív. 

Pénteken úgy terveztem, hogy Supernemen tombolom ki magam, egy hirtelen ötlettől vezérelve azonban úgy döntöttem, hogy ha már itt a lehetőség, akkor Sum 41-on is lövök néhány fotót. Nem mondom, hogy kifejezetten könnyű dolgom volt, mert a (füstgépes) füsttel aztán nem spóroltak, az pedig nem kicsit nehezíti meg, hogy jó képeket tudjunk csinálni. Egy jó ideje nem hallgatok már rendszeresen Sum 41-t, valahol a Fatlip-Pieces-With Me tengelyen lemaradtam, de meglepően sok, még nálam is fiatalabb(nak kinéző) ember állt az első sorokban.

Még várakozás közben megismerkedtem két helyi fotóssal, úgyhogy ezek után együtt mentünk vissza Supernemre, ami tudjátok, hogy az egyik kedvencem, de a fesztiválokon rendszerint olyan idősávba rakják őket, hogy mindig ütközik valamivel. Itt sosem áll fenn, hogy nem játsszák el a kedvenc dalaimat, mivel az összes számot álmomból felkeltve is fújom, de szerencsére gyakorlott fotózás közben éneklőtáncoló vagyok. 

Szombatot, vagyis az utolsó napot vártam a legjobban, az is volt a mottóm, hogy ha aznap nem megy el a hangom, akkor soha. 5 óra körül értem ki, és megértettem, amit több helyről is hallottam/olvastam korábban, hogy mivel arrébb került (és ahogy saccolom, kisebb is lett) a fesztivál területe, napközben eléggé zavaró, hogy szinte egyáltalán nincsenek fás, árnyékos részek, így a Platon Karataev koncertje alatt a színpad előtt közvetlenül csak néhány tucat ember volt, a legtöbben, köztük én is a hangosító torony nyújtotta árnyékban üldögéltünk. Róluk egyébként már hallottam, de nem tudtam, hogy milyen zenét játszanak, ezért először azt hittem, hogy nem is egy magyar banda, hanem egy angol indie zenekar játszik épp.

Aztán jött Mike Rosenberg, vagyis Passenger, és szavakkal nem is igazán tudom leírni azt a boldogságot, amit abban a másfél órában éreztem. Szokás szerint az első három dal alatt fotózhattunk az árokból, de nekem gyakorlatilag az első másodperctől kezdve az utolsóig patakokban folyt a könnyem örömömben, szóval kisebbfajta csoda, hogy egyáltalán láttam, mit csinálok. Ha jól számolom, ötödjére láttam őt élőben, de ezeket a dalokat nem lehet megunni, ahogy a számok közötti anekdotázást sem. Ő az az előadó, akiről tényleg elhiszem, és látszik is a megnyilvánulásain, hogy minden fellépés sokat jelent neki, nem pedig csak egy kipipálandó buli, amire egy hét múlva már nem is emlékszik. Azt mondjuk kicsit sajnálom, hogy alig játszott valamit az új albumról. 

A fesztivál számomra a 30Y-nal ért véget, aminél jobb befejezést kitalálni sem lehetett volna, az mai napig az egyik legjobb magyar zenekar. Végig bent maradhattunk a színpad előtt, senki sem akart kitessékelni minket az első három szám után, úgyhogy bőven volt idő mindenre. Csak utólag, képeken láttam, hogy mennyien voltunk, de elég szép tömeg gyűlt össze. 

Vasárnap reggel aztán magunk mögött hagytuk a hűség városát, hogy visszacsöppenjünk az ennél jóval kevésbé izgalmas és eseménydús mindennapokba. 

Ezek után már egyáltalán nem úgy gondolok a VOLT-ra, mint ahova csak leugrom egy napra egy előadó kedvéért, és ha valamit megtanultam, az az, hogy időben kell szállást foglalni, bármi is történjen, még ha ezúttal szerencsém is volt. Köszönöm szépen a VOLT Fesztivál sajtósainak a lehetőséget, mindenütt jó, de legjobb Sopron!