A nagyszínpad idei műsorát nyitó Bad Nerves stílusban és hangzásban is engem eléggé a The Strokes-ra emlékeztetett (és amúgy fun fact, hogy az énekesük pedig egyébként a nap folyamán még más előadók koncertjein is felbukkant, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de sokkal inkább meggyőzött, mint az utánuk következő Wolf Alice, pedig említettem, hogy rájuk kifejezetten kíváncsi voltam. Hiába adott bele látszólag mindent az énekesnő, Ellie Rowsell a színpadon, valahogy végig kicsit untam az egészet, és egyedül a gitáros, Joff Oddie arckifejezései szórakoztattak néha.
Zara Larssonra majdhogynem többen gyűltek össze, mint általában egy headlinerre szoktak, úgyhogy arról idejekorán letettem hogy beverekedjem magam a közönségbe. Kezdéskor aztán hirtelen Fluor Mizu című száma indult el - amin mintha csak én egyedül lepődtem volna meg -, nyilván szándékosan, mert a kivetítőkön utána mutatták is, ahogy Zara és a táncosai a backstage-ben buliznak rá, ráadásul állítólag Fluor maga is a kint volt a koncerten. Színpadképben és produkcióban is abszolút egy főfellépő szintjét hozta, a tömeg egy idő után viszont elviselhetetlennek bizonyult, úgyhogy át is néztem a Revolut sátorba, és milyen jól tettem!
Nem gondoltam volna, hogy egy angol punkzenekar koncertjén fogom a Fuck Fidesz feliratot látni a kivetítőn, de a Lambrini Girls koncertjén ez is megtörtént. Többször hangsúlyozták, hogy nem nézik jó szemmel a szélsőjobb egyre nagyobb térnyerését a világban, és a transzjogok mellett is egyértelműen kiálltak.
Sombr előtt aztán gondoltunk egyet, és két olasz fotóssal együtt megcéloztuk a tömeget. Sikerült is egészen jó helyet kifognunk, hogy aztán több mint egy óra várakozás után életem egyik legjobb Szigetes koncertjét éljem át. Már maga az intró sem volt hétköznapi, a kivetítőkön ugyanis láthattuk, ahogy Shane Boose a backstage-ben Zara Larssonnal és a táncosaival melegít. Az ilyen kollabok néha tudnak kifejezetten kínosra és őszintétlenre is sikerülni, ez viszont abszolút autentikusnak hatott. Shane Boose nemcsak zeneileg van nagyon a topon, hanem a személyiségével és a kisugárzásával is képes végig lekötni a közönséget, még a lassabb számok alatt sem lankadt a figyelem. Korábban az volt a benyomásom róla, hogy Yungblud és Shawn Mendes keverékét látom benne, amit továbbra is tartok, de kiegészíteném azzal, hogy pont ilyennek képzelem a The Kooks énekesét, Luke Pritchardot huszonévesen.
A szerdám a csodálatos Giant Rooks-szal indult, akik számára abszolút nem bizonyult nagy falatnak, hogy mindössze néhány évvel az első szigetes fellépésük után ezúttal már a nagyszínpadon játszottak. Az énekes, Fred Rabe ráadásul a vége felé a tömegbe is lejött, és tőlem mindössze néhány méterre bukkant fel, úgyhogy rögtön a második nap meglett a valószínűleg kedvenc elkészült a fotóm a hétről.
Tash Sultana lemondása miatt a Carson Coma is újra a nagyszínpadon léphetett fel, és nyilván ezt leginkább a magyar közönség értékeli, de a fotósokkal beszélgetve abszolút nem ismeretlenek a külföldiek számára sem, voltunk bőven az árokban, és jól elszórakoztak azon, hogy az egész koncertet végigénekeltem meg táncikáltam fotózás közben. Bevallom, az új dalok közül nem lett mind a kedvencem, szóval örültem neki, hogy többségében azért a régebbiek csendültek fel, egy-két ponton még a biztonságiakat is sikerült megnevettetni - spoiler, hogy nap végén a 21 Pilots meg is énekeltetett egy biztonsági őrt, Ákost maguk mellett a színpadon.
Az MTV Rocks tévécsatornának köszönhetően (ami azóta már nem is létezik) legalább 15 éve az egyik kedvenc zenekarom a Biffy Clyro, de mivel Magyarországon nem annyira ismertek (aztán javítsatok ki, ha mégis), a legutóbbi szigetes fellépésük után azt gondoltam, hogy jó ideig nem fogom őket itthon látni ismét. Szerencsére a szervezők sem feledkeztek el róluk, annak ellenére sem, hogy más zenekarokhoz képest ritkábban jelentkeztek új dalokkal az utóbbi években.
Sajnos néhány szám után rohannom kellett a másik Natasha Bedingfieldre, aki csak hét elején realizáltam egyébként, hogy nem is a nagyszínpadon lép fel, a közönség méretét tekintve eléggé indokolatlanul. Kicsit sem rossz értelemben mondom, de ahogy elindult a Pocketful of Sunshine, belém hasított, hogy basszus, mennyire megöregedtünk. Viccet félretéve vitathatlanul volt benne egy jókora nosztalgiafaktor is, de nem csak amiatt működik, én tényleg azt gondolom, hogy Natasha Bedingfield született előadóművész, a dalok pedig még ennyi idő után is örökzöldek, nem véletlenül halljuk őket a mai napig reklámokban, sorozatokban.
