Kívánságlista #27 | Catrice és Essence szortimentfrissítés 2023 ősz/tél

Ha nyár vége, akkor érkezik az új Essence és Catrice szortiment. Az ezt megelőző leárazás már elkezdődött a drogériákban, úgyhogy remélhetőleg hamarosan hozzánk is megérkeznek az újdoságok, amik közül szokás szerint kiválogattam azokat, amik leginkább felkeltették az érdeklődésem. 

A Catrice The Vitamin C Fresh Glow primer szerintem összességében nem fog többet tudni, mint bármelyik hidratáló sminkalap, és gyanítom, hogy a C-vitamin tartalma is elhanyagolható, de azért érdekesnek hangzik. A Soft Glam Filter Fluid a promóvideók alapján olyasminek tűnik, mint mondjuk a MAC Strobe Cream és egy színezett szérum hibridje, ha nagyon ragyogó hatást hagy majd maga után, akkor nem fogom megvenni. 

A Pure Volume szempillaspirálból érkezik egy barna változat, és érdekes módon nagyjából egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány márka árul barna szempillaspirált, úgyhogy a kevésbé drámai pillák kedvelőinek ez jó hír lehet. A Calligraph Pro szemhéjtus matt verziója is jön, ami kicsit fura nekem, mert az eredeti sem fényes hatású szerintem, de ezt ettől függetlenül biztosan kipróbálom majd, mert a sima változat a kedvenc szemhéjtusom valaha. A Colour & Fix szemöldökzselé csomagolásában is nagyon hajaz a Maybelline Brow Fast Sculpt szemöldökzselére, kíváncsi vagyok, hogy a nyomába tud-e majd érni. Az Essence újdonságai közül mindössze két dolog keltette fel az érdeklődésem, az egyik a Multichrome Flakes topper, ami ígérete szerint a szemhéjpúderre felvive biztosít majd különleges hatást, egyelőre két árnyalatban. 

Az ajakolajak már egy ideje slágernek számítanak, úgyhogy a Catrice Glossin' Glow színezett ajakolajak rögtön öt színben érkeznek, bár a promóképek alapján az ajkakon nem túl látványos a különbség közöttük. Végül pedig bár már évek óta nem volt kilakkozva a körmöm, az Essence Holo Bomb körömlakkok érdekesnek tűnnek, úgy tűnik, hogy a holo trend is visszatér. 

Beszámoló | Sziget Fesztivál 2023 #2 - Augusztus 12-13.

A második és harmadik napon volt időm egy kicsit körbemenni, olyan előadókat is felfedezni, akiket magamtól nem néztem volna meg, úgyhogy mutatom is, milyen meglepetéseket tartogatott a hétvége a Szigeten.

Augusztus 12., szombat

Ezt a napot alapvetően pihenősre terveztem, nem voltak konkrét terveim, úgy voltam vele, hogy bárminek örülök, ahova bejutok, illetve tervben volt, hogy teszek 1-2 kört, mert a fesztiválozókat és úgy általánosságban a hangulatot egészen idáig semmi időm nem volt megörökíteni. Mimi Webb aranyos volt, ugyanúgy, mint tavaly Anne-Marie-nél, a koncert közben derült ki, hogy valójában egész sok számát ismerem, csak éppen nem tudtam, hogy ő az előadójuk. 

Az esélytelenek nyugalmával írtam fel magam délután Niall Horan listájára, de a koncert előtt negyed órával kiderült, hogy fotózhatom őt. Soha nem hallgattam One Direction-t, a szólókarrierjéből sem tudnék említeni egyetlen dalt sem, de ez az a fajta zene, amire kevés kivétellel nagyjából bárki ellötyög, és nagyjából húsz perc után kortól és nemtől függetlenül mindenki extázisba került, amikor felcsendült a Story of My Life. 

Útban vissza a Magic Mirror felé belebotlottam egy eldugottabb színpadba, ami Stage-Under-The-Roof néven fut és a program szerint kortárs tánctól kezdve színházig minden van, és azóta sem derült ki pontosan, hogy mit láttam, de annyit sikerült kivennem belőle, hogy egy olasz társulatról van szó. 

Az este nekem a holland Jungle By Night koncertjén ért véget, ami a rock, jazz és funk rendkívül érdekes egyvelege volt, és százszor szívesebben hallgatok ilyesmit, mint David Guettát a nagyszínpadon. (Bocsi.)

Augusztus 13., vasárnap

Nagyon kellemes meglepetéssel indult a nap, mert amikor 4 óra körül kiértem, feltűnt, hogy valahonnan a Carson Coma Hobbihajótöröttje szól, és beletelt nagyjából egy percbe, mire ráeszméltem, hogy ez bizony nem felvétel, hanem tényleg az akusztikus trió játszik a Samsung standjánál. 

Kellett ez a lelkemnek így a negyedik napon, utána teljesen feldobva mentem Ivan and The Parazolra, és sikerült meggyőznöm egy teljes csapat külföldi fotóst, hogy jöjjenek ők is, jó lesz, aztán gyorsan kiderült, hogy fotózni több szempontból sem lesz egyszerű, de legalább a zene és az egész performansz tetszett nekik. 

Baby Queen és Arlo Parks két olyan előadó, akikről ezelőtt nem tudtam semmit, de kellemesen csalódtam. Előbbi már most simán pályázhat a Z-generáció Avril Lavigne-je címre, Arlo Parks pedig megjegyezte, hogy ez eddig a legnagyobb színpad, amin valaha játszott, és végig érezhető is volt rajta az őszinte öröm és hála, hogy itt lehet. 

Két koncert között a nemzetközi csapat megismerkedett a kürtős kaláccsal, én pedig vagy tíz percig magyaráztam egy izraeli lánynak, hogy pontosan mi ez és hogyan készül, mire kiderült, hogy náluk is kapható és ugyanígy hívják, csak héberesítve. 

A Mumford & Sons-t senki sem fotózhatta az árokból, ezért már 45 perccel a kezdés előtt beálltam a színpad elé, és sikerült is egy elég jó helyet megcsípnem. Na nem a képek szempontjából, mert pont előttem állt egy operatőr, aki egy slider mellett végig jobbra-balra mozgott, úgyhogy hozzá alkalmazkodva próbáltam meg valamit alkotni. A koncert elején egy olasz srác felajánlotta, hogy felvesz a nyakába, és általában ritkán megyek bele ilyesmibe, de most nagyon hálás voltam érte. A technikai nehézségeken kívül egy rossz szavam nem lehet, a közönség is sokkal békésebb volt, mint korábban bármikor, így idegeskedés nélkül adhattam át magamat az élménynek - mert ez tényleg az, minden alkalommal. Amit külön kiemelnék, hogy Marcus Mumford egy ponton együttérzéséről biztosította az ukránokat, nem árt a bulizás közben sem kicsit emlékeztetni magunkat arra, hogy a szomszédban még mindig háború van.

A vége előtt néhány perccel átsiettem a néhány száz méterre levő Petőfi Színpadhoz, ahol a Platon Karataev játszott fél 11-től. Őket még tavaly a VOLT-on fedeztem fel, áradoztam is róluk akkor, azóta viszont nem sikerült koncertre eljutnom, és ismét ajánlom mindenkinek, hogy hallgasson bele a számaikba, ha még eddig nem tette. 

Beszámoló | Sziget Fesztivál 2023 #1 - Augusztus 10-11.

Idén 8. alkalommal töltöm kint az egész hetet a Szigeten, de nem húznám hosszúra a bevezetőt, mert bőven van miről beszámolnom már az első két napról is. Íme!

Augusztus 10., csütörtök

A szerdai sajtóbejárás után az összes megszerezhető infóval érkeztem meg a fesztivál területére, és most is meglepett, hogy az egész jegybeváltás-beléptetés dolgot a K-hídon belülre helyezték el. Idén a Magic Mirror hátrébb került, a bejárattól nem messze, és ide települt át a sajtóiroda is, ahonnan a regisztráció és némi pihenés után többedmagammal megindultam a nagyszínpad irányába, hogy a Foals rendesen elindítsa a hetet. Szokatlan volt a délutáni, fél hatos időpont, de néhány szám után szépen megtelt a küzdőtér. Nem emlékszem, hogy már tavaly is így volt-e, de ezúttal a 17:30-as idősáv rövidebb, csak egy órás, ezért a várakozásokkal ellentétben nem annyira a tavaly megjelent Life is Yours albumról játszottak, hanem a régi klasszikusokat vették elő, én ennek személy szerint jobban örültem. (Az mondjuk meglepett, hogy még a 2AM is kimaradt.) Ha jól számolom, ez volt a negyedik Foals koncertem, de egyszerűen nem lehet megunni. 

Általában az első három szám alatt fotózhatunk, most viszont a szokásokkal ellentétben az utolsó három dal alatt mehettünk be, és bár tudtam, hogy Yannis Philippakis valamikor a végén le fog jönni a közönséghez - ahogy a What Went Down alatt meg is tette -, de pont a másik oldalon álltam, így ezt sajnos nem sikerült elkapnom. (Egyébként másnap az én fotóimmal emlékezett meg a koncertről az Instagramján.)

Túlzás nélkül több mint egy éve várom már, hogy élőben láthassam és hallhassam Sam Fendert, hiszen tavaly betegség miatt az utolsó pillanatban kellett lemondania a fellépését. Nem számítottam rá, hogy ennyi embert érdekel majd, és régen láttam olyat, hogy indie rockra ennyien és így ropták volna, a Seventeen Going Under alatt túlzás nélkül MINDENKI vadul táncolt körülöttem. A kevésbé ismert és lassabb számokat mondjuk úgy tűnt, hogy sokat nem annyira értették és értékelték, ilyenkor szokás szerint elindult egy nagyobb ki-be mászkálás, de én ezt csak érzékeltem, fel nem fogtam, mert szerintem módosult tudatállapotba kerültem egészen az első daltól kezdve.

Ekkor azonban már tudtam, hogy ha értelmezhető fotókat akarok csinálni a Florence + The Machine-ről, akkor el kell jutnom a tömeg közepére, mivel ahogy általában a headlinerek esetében lenni szokott - hatalmas tisztelet a kivételnek -, ezúttal is a menedzsment válogatta ki, hogy mely médiumok képviselői fotózhatnak az árokból. Mivel mindkét szigetes koncertjükön ott voltam a korábbi években, pontosan tudtam, hogy hova kell állnom, és onnan a random fiútársaságok angol legénybúcsúsokat is megszégyenítő folyamatos ordítása ellenére sem mozdultam. A közönségre még majd visszatérek...

Florence Welch nem egyszerűen énekesnő, hanem egy igazi előadóművész. Tényleg kiönti a szívét a színpadon, és az utolsó pillanatig folyamatosan kommunikál a közönséggel - teljes számokat énekelt végig az árokban sétálgatva és az első sorokban állók karjai között. Bár az új album, töredelmesen bevallom, nekem személy szerint annyira nem tetszik, de most még az sem zavart, hogy nagyrészt arról játszottak, teljesen átadtam magam a hangulatnak. Több-kevesebb sikerrel legalábbis...

Ugyanis egyre inkább azt veszem észre, hogy a színpad előtti küzdőteret sokan arra használják, hogy zenei aláfestés mellett teli tüdőből ordítva beszélgessenek egymással VÉGIG a koncert alatt, és azt sem igazán akarják tudomásul venni, hogy amikor már egy gombostűt nem lehet elejteni, és az ember minden egyes bordája között valakinek a könyöke van, akkor nem szerencsés még nyolc embert odahívni a barátaik közül, hogy verekedjék át magukat a tömegen. A koncert vége felé megtalált magának egy külföldi srác mellettem, aki minden áron a nyakába akart venni és táncolni szeretett volna velem, még akkor is, amikor már egy mögöttem álló lánycsapat is meglehetősen határozottan rászólt, hogy hagyjon békén. Innen is köszönöm nekik. ♥

Augusztus 11., péntek

Hiába az Imagine Dragons, én ezen a napon legjobban a Carson Comát vártam, és utólag kicsit cikinek is érzem már, hogy tavaly mennyire hidegen hagyott a fellépésük, mivel az elmúlt hónapokban pedig szinte mást sem hallgatok, és mostanában két akusztik koncertre is elmentem. A sajtóirodában a külföldi fotósokkal és újságírókkal beszélgetve kiderült, hogy sokan emlékeznek rájuk tavalyról és kifejezetten érdekesnek gondolják, amit csinálnak, egy olasz srác egyenesen rajong értük és teljesen meghatódott, hogy olaszul készíthette el az interjút Giorgio-val. Miközben vártunk a kezdésre, páran meg is kérdezték, hogy miért vannak növények és szobrok a színpadon, majd hirtelen megjelentek tógába (?) öltözött emberek, asztalokhoz ültek és elkezdtek enni. Ezek után már nem is próbálkoztam azzal, hogy elmagyarázzam, mi ez az egész. 

Ami azonnal feltűnt mindenkinek, és a koncert után egy ideig ez is volt A Hír a magyar interneten, hogy Giorgio egy, A homofóbok buzik feliratú pólóban lépett színpadra, és bár a koncert közben angolul rendszeresen narrálta a történéseket a közönség külföldi része számára (innen derült ki, hogy hamarosan európai turnéra indulnak, és többek között Berlinben és Prágában is fel fognak lépni), igazán csak a magyarok értékelték például a Hagyjál, lomtalanítok című remekművet, vagy hogy milyen, amikor több ezer ember üvölti egyszerre Orbán Viktor nevét a Feldobom a követ közben. 

Ha Florence Welch húszas éveiben járó férfi lenne és punk-rockot játszana, akkor ő lenne Yungblud. Számítottam rá, hogy felrobban majd a színpad, mégis meglepett az energia, a küzdőtérre pedig visszatért a régen látott circle pit. Idén egyébként a nagyszínpados koncertek között nincs semmi extra a kivetítőn, sokak bánatára vagy éppen örömére a kiss camnek is befellegzett, úgyhogy nüansznyi dolog, de különösen tetszett, hogy közvetlenül kezdés előtt a backstage-t mutatták, ahonnan Yungblud kamerán keresztül spannolta a tömeget.

Visszaérve a sajtóba kiderült, hogy Imagine Dragons-re nincs lista, tehát érkezési sorrend alapján mindannyian fotózhatunk, aminek persze nagyon örültünk, de azt is tudtuk, hogy emiatt brutális állapotok lesznek bent, na meg persze jó korán oda kell menni, hogy egyáltalán beférjünk. Az angol kollégák unszolására még benéztünk előtte Loyle Carnerre, akiről soha ezelőtt nem hallottam még, mindenesetre régen láttam ekkora megőrülést a Freedome-ban, szóval gyanítom, hogy hip-hop körökben felkapott lehet. 

Ahogy számítani lehetett rá, Imagine Dragons előtt 25-30 perccel már szinte megtelt a nagyszípad előtti terület, mégis folyamatosan érkeztek az emberek. Az árokban is kellemetlenül sokan zsúfolódtunk össze, aki elsőre rossz helyre állt - mint például én is -, az megszívta, nagyjából lehetetlen volt mozogni ennyi ember között, és két szám után elég határozottan ki is tessékeltek minket. (Az árokból kizárólag telefonnal fotózó-videózó emberekről, akikben maximum elesni lehet, inkább ne is beszéljünk...) Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus volt, mert az tíz perc alatt is megmutatkozott, hogy egy tökéletesen összerakott, profi produkcióról van szó, ami kilenc évvel a legutóbbi szigetes fellépésük után sem veszített a relevanciájából, sőt. 

Ez történt tehát az első két napon, és pacsi annak, aki végigolvasta!