Beszámoló | Sziget Fesztivál 2023 #1 - Augusztus 10-11.

Idén 8. alkalommal töltöm kint az egész hetet a Szigeten, de nem húznám hosszúra a bevezetőt, mert bőven van miről beszámolnom már az első két napról is. Íme!

Augusztus 10., csütörtök

A szerdai sajtóbejárás után az összes megszerezhető infóval érkeztem meg a fesztivál területére, és most is meglepett, hogy az egész jegybeváltás-beléptetés dolgot a K-hídon belülre helyezték el. Idén a Magic Mirror hátrébb került, a bejárattól nem messze, és ide települt át a sajtóiroda is, ahonnan a regisztráció és némi pihenés után többedmagammal megindultam a nagyszínpad irányába, hogy a Foals rendesen elindítsa a hetet. Szokatlan volt a délutáni, fél hatos időpont, de néhány szám után szépen megtelt a küzdőtér. Nem emlékszem, hogy már tavaly is így volt-e, de ezúttal a 17:30-as idősáv rövidebb, csak egy órás, ezért a várakozásokkal ellentétben nem annyira a tavaly megjelent Life is Yours albumról játszottak, hanem a régi klasszikusokat vették elő, én ennek személy szerint jobban örültem. (Az mondjuk meglepett, hogy még a 2AM is kimaradt.) Ha jól számolom, ez volt a negyedik Foals koncertem, de egyszerűen nem lehet megunni. 

Általában az első három szám alatt fotózhatunk, most viszont a szokásokkal ellentétben az utolsó három dal alatt mehettünk be, és bár tudtam, hogy Yannis Philippakis valamikor a végén le fog jönni a közönséghez - ahogy a What Went Down alatt meg is tette -, de pont a másik oldalon álltam, így ezt sajnos nem sikerült elkapnom. (Egyébként másnap az én fotóimmal emlékezett meg a koncertről az Instagramján.)

Túlzás nélkül több mint egy éve várom már, hogy élőben láthassam és hallhassam Sam Fendert, hiszen tavaly betegség miatt az utolsó pillanatban kellett lemondania a fellépését. Nem számítottam rá, hogy ennyi embert érdekel majd, és régen láttam olyat, hogy indie rockra ennyien és így ropták volna, a Seventeen Going Under alatt túlzás nélkül MINDENKI vadul táncolt körülöttem. A kevésbé ismert és lassabb számokat mondjuk úgy tűnt, hogy sokat nem annyira értették és értékelték, ilyenkor szokás szerint elindult egy nagyobb ki-be mászkálás, de én ezt csak érzékeltem, fel nem fogtam, mert szerintem módosult tudatállapotba kerültem egészen az első daltól kezdve.

Ekkor azonban már tudtam, hogy ha értelmezhető fotókat akarok csinálni a Florence + The Machine-ről, akkor el kell jutnom a tömeg közepére, mivel ahogy általában a headlinerek esetében lenni szokott - hatalmas tisztelet a kivételnek -, ezúttal is a menedzsment válogatta ki, hogy mely médiumok képviselői fotózhatnak az árokból. Mivel mindkét szigetes koncertjükön ott voltam a korábbi években, pontosan tudtam, hogy hova kell állnom, és onnan a random fiútársaságok angol legénybúcsúsokat is megszégyenítő folyamatos ordítása ellenére sem mozdultam. A közönségre még majd visszatérek...

Florence Welch nem egyszerűen énekesnő, hanem egy igazi előadóművész. Tényleg kiönti a szívét a színpadon, és az utolsó pillanatig folyamatosan kommunikál a közönséggel - teljes számokat énekelt végig az árokban sétálgatva és az első sorokban állók karjai között. Bár az új album, töredelmesen bevallom, nekem személy szerint annyira nem tetszik, de most még az sem zavart, hogy nagyrészt arról játszottak, teljesen átadtam magam a hangulatnak. Több-kevesebb sikerrel legalábbis...

Ugyanis egyre inkább azt veszem észre, hogy a színpad előtti küzdőteret sokan arra használják, hogy zenei aláfestés mellett teli tüdőből ordítva beszélgessenek egymással VÉGIG a koncert alatt, és azt sem igazán akarják tudomásul venni, hogy amikor már egy gombostűt nem lehet elejteni, és az ember minden egyes bordája között valakinek a könyöke van, akkor nem szerencsés még nyolc embert odahívni a barátaik közül, hogy verekedjék át magukat a tömegen. A koncert vége felé megtalált magának egy külföldi srác mellettem, aki minden áron a nyakába akart venni és táncolni szeretett volna velem, még akkor is, amikor már egy mögöttem álló lánycsapat is meglehetősen határozottan rászólt, hogy hagyjon békén. Innen is köszönöm nekik. ♥

Augusztus 11., péntek

Hiába az Imagine Dragons, én ezen a napon legjobban a Carson Comát vártam, és utólag kicsit cikinek is érzem már, hogy tavaly mennyire hidegen hagyott a fellépésük, mivel az elmúlt hónapokban pedig szinte mást sem hallgatok, és mostanában két akusztik koncertre is elmentem. A sajtóirodában a külföldi fotósokkal és újságírókkal beszélgetve kiderült, hogy sokan emlékeznek rájuk tavalyról és kifejezetten érdekesnek gondolják, amit csinálnak, egy olasz srác egyenesen rajong értük és teljesen meghatódott, hogy olaszul készíthette el az interjút Giorgio-val. Miközben vártunk a kezdésre, páran meg is kérdezték, hogy miért vannak növények és szobrok a színpadon, majd hirtelen megjelentek tógába (?) öltözött emberek, asztalokhoz ültek és elkezdtek enni. Ezek után már nem is próbálkoztam azzal, hogy elmagyarázzam, mi ez az egész. 

Ami azonnal feltűnt mindenkinek, és a koncert után egy ideig ez is volt A Hír a magyar interneten, hogy Giorgio egy, A homofóbok buzik feliratú pólóban lépett színpadra, és bár a koncert közben angolul rendszeresen narrálta a történéseket a közönség külföldi része számára (innen derült ki, hogy hamarosan európai turnéra indulnak, és többek között Berlinben és Prágában is fel fognak lépni), igazán csak a magyarok értékelték például a Hagyjál, lomtalanítok című remekművet, vagy hogy milyen, amikor több ezer ember üvölti egyszerre Orbán Viktor nevét a Feldobom a követ közben. 

Ha Florence Welch húszas éveiben járó férfi lenne és punk-rockot játszana, akkor ő lenne Yungblud. Számítottam rá, hogy felrobban majd a színpad, mégis meglepett az energia, a küzdőtérre pedig visszatért a régen látott circle pit. Idén egyébként a nagyszínpados koncertek között nincs semmi extra a kivetítőn, sokak bánatára vagy éppen örömére a kiss camnek is befellegzett, úgyhogy nüansznyi dolog, de különösen tetszett, hogy közvetlenül kezdés előtt a backstage-t mutatták, ahonnan Yungblud kamerán keresztül spannolta a tömeget.

Visszaérve a sajtóba kiderült, hogy Imagine Dragons-re nincs lista, tehát érkezési sorrend alapján mindannyian fotózhatunk, aminek persze nagyon örültünk, de azt is tudtuk, hogy emiatt brutális állapotok lesznek bent, na meg persze jó korán oda kell menni, hogy egyáltalán beférjünk. Az angol kollégák unszolására még benéztünk előtte Loyle Carnerre, akiről soha ezelőtt nem hallottam még, mindenesetre régen láttam ekkora megőrülést a Freedome-ban, szóval gyanítom, hogy hip-hop körökben felkapott lehet. 

Ahogy számítani lehetett rá, Imagine Dragons előtt 25-30 perccel már szinte megtelt a nagyszípad előtti terület, mégis folyamatosan érkeztek az emberek. Az árokban is kellemetlenül sokan zsúfolódtunk össze, aki elsőre rossz helyre állt - mint például én is -, az megszívta, nagyjából lehetetlen volt mozogni ennyi ember között, és két szám után elég határozottan ki is tessékeltek minket. (Az árokból kizárólag telefonnal fotózó-videózó emberekről, akikben maximum elesni lehet, inkább ne is beszéljünk...) Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus volt, mert az tíz perc alatt is megmutatkozott, hogy egy tökéletesen összerakott, profi produkcióról van szó, ami kilenc évvel a legutóbbi szigetes fellépésük után sem veszített a relevanciájából, sőt. 

Ez történt tehát az első két napon, és pacsi annak, aki végigolvasta!