Ezt a napot alapvetően pihenősre terveztem, nem voltak konkrét terveim, úgy voltam vele, hogy bárminek örülök, ahova bejutok, illetve tervben volt, hogy teszek 1-2 kört, mert a fesztiválozókat és úgy általánosságban a hangulatot egészen idáig semmi időm nem volt megörökíteni. Mimi Webb aranyos volt, ugyanúgy, mint tavaly Anne-Marie-nél, a koncert közben derült ki, hogy valójában egész sok számát ismerem, csak éppen nem tudtam, hogy ő az előadójuk.
Az esélytelenek nyugalmával írtam fel magam délután Niall Horan listájára, de a koncert előtt negyed órával kiderült, hogy fotózhatom őt. Soha nem hallgattam One Direction-t, a szólókarrierjéből sem tudnék említeni egyetlen dalt sem, de ez az a fajta zene, amire kevés kivétellel nagyjából bárki ellötyög, és nagyjából húsz perc után kortól és nemtől függetlenül mindenki extázisba került, amikor felcsendült a Story of My Life.
Útban vissza a Magic Mirror felé belebotlottam egy eldugottabb színpadba, ami Stage-Under-The-Roof néven fut és a program szerint kortárs tánctól kezdve színházig minden van, és azóta sem derült ki pontosan, hogy mit láttam, de annyit sikerült kivennem belőle, hogy egy olasz társulatról van szó.
Az este nekem a holland Jungle By Night koncertjén ért véget, ami a rock, jazz és funk rendkívül érdekes egyvelege volt, és százszor szívesebben hallgatok ilyesmit, mint David Guettát a nagyszínpadon. (Bocsi.)
Augusztus 13., vasárnap
Nagyon kellemes meglepetéssel indult a nap, mert amikor 4 óra körül kiértem, feltűnt, hogy valahonnan a Carson Coma Hobbihajótöröttje szól, és beletelt nagyjából egy percbe, mire ráeszméltem, hogy ez bizony nem felvétel, hanem tényleg az akusztikus trió játszik a Samsung standjánál.
Kellett ez a lelkemnek így a negyedik napon, utána teljesen feldobva mentem Ivan and The Parazolra, és sikerült meggyőznöm egy teljes csapat külföldi fotóst, hogy jöjjenek ők is, jó lesz, aztán gyorsan kiderült, hogy fotózni több szempontból sem lesz egyszerű, de legalább a zene és az egész performansz tetszett nekik.
Baby Queen és Arlo Parks két olyan előadó, akikről ezelőtt nem tudtam semmit, de kellemesen csalódtam. Előbbi már most simán pályázhat a Z-generáció Avril Lavigne-je címre, Arlo Parks pedig megjegyezte, hogy ez eddig a legnagyobb színpad, amin valaha játszott, és végig érezhető is volt rajta az őszinte öröm és hála, hogy itt lehet.
Két koncert között a nemzetközi csapat megismerkedett a kürtős kaláccsal, én pedig vagy tíz percig magyaráztam egy izraeli lánynak, hogy pontosan mi ez és hogyan készül, mire kiderült, hogy náluk is kapható és ugyanígy hívják, csak héberesítve.
A Mumford & Sons-t senki sem fotózhatta az árokból, ezért már 45 perccel a kezdés előtt beálltam a színpad elé, és sikerült is egy elég jó helyet megcsípnem. Na nem a képek szempontjából, mert pont előttem állt egy operatőr, aki egy slider mellett végig jobbra-balra mozgott, úgyhogy hozzá alkalmazkodva próbáltam meg valamit alkotni. A koncert elején egy olasz srác felajánlotta, hogy felvesz a nyakába, és általában ritkán megyek bele ilyesmibe, de most nagyon hálás voltam érte. A technikai nehézségeken kívül egy rossz szavam nem lehet, a közönség is sokkal békésebb volt, mint korábban bármikor, így idegeskedés nélkül adhattam át magamat az élménynek - mert ez tényleg az, minden alkalommal. Amit külön kiemelnék, hogy Marcus Mumford egy ponton együttérzéséről biztosította az ukránokat, nem árt a bulizás közben sem kicsit emlékeztetni magunkat arra, hogy a szomszédban még mindig háború van.
A vége előtt néhány perccel átsiettem a néhány száz méterre levő Petőfi Színpadhoz, ahol a Platon Karataev játszott fél 11-től. Őket még tavaly a VOLT-on fedeztem fel, áradoztam is róluk akkor, azóta viszont nem sikerült koncertre eljutnom, és ismét ajánlom mindenkinek, hogy hallgasson bele a számaikba, ha még eddig nem tette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése