Beszámoló | Sziget Fesztivál 2017

Múlt héten és azelőtt immáron 25. alkalommal került megrendezésre a Sziget Fesztivál a Hajógyárin, amiről tőlem is több ízben hallottatok már, ugyanis igyekeztem folyamatosan tudósítani a Facebook oldalon, illetve az Instagramon. Bár két viszonylag nagy név, a Clean Bandit és Rita Ora is szinte az utolsó pillanatban mondták le a fellépésüket, szerintem így is sikerült hozni a szokásos színvonalat. Többektől hallottam, hogy az általános programválaszték remek, de zeneileg az idei merítés nem volt az igazi, én viszont nem panaszkodhatok, rengeteg olyan kedvencemet hívták meg ezúttal is, akiknek a koncertjén vagy először vettem részt, vagy öröm volt őket újra látni.

2017.08.09. - Szerda

Elviselhetetlen melegben indultam el szerda délután a Szigetre, hogy átvegyem a karszalagom, ami meglepően gyorsan ment ahhoz képest, hogy tavaly legalább fél órát álltunk szakadó esőben az átvevőpontnál. A nyitónapon a legtöbben természetesen Pinket várták, de nem is én lennék, ha nem képeznék ebben is kivételt, ugyanis számomra a Billy Talent volt a szerdai nap headlinere. Ősszel láttam már őket a Budapest Parkban, de ők is tipikusan az a zenekar számomra, akik esetében nem elég az, hogy jaj, egyszer már láttam őket, pipa. Ben Kowalewicz ezúttal is elszórakoztatta magát, meg a közönséget az "I say Buda - you say Pest!" játékkal, milyen jó nevű város Budapest ugye.

Andi modellt áll

Ez itt épp én vagyok

Ezen a napon találkoztam egyébként sok kedves videós ismerősömmel és barátommal, az üresjáratokat leginkább velük töltöttem, Csillával egy kevésbé kellemes túránk is volt Pink alatt a végeláthatatlan tömegben. Az ő előadására sem tudok egyébként rosszat mondani, mert szinte kivétel nélkül az összes nagy slágert előadta, dinamikus volt, és szuper a hangja élőben is, de mivel alapvetően más stílusú zenét hallgatok, számomra nem nyújtott kiemelkedő élményt.

2017.08.10. - Csütörtök

Elég gyorsan, történetesen már csütörtökön elérkezett az a nap, amikor a legnagyobb kedvenceim léptek fel. Bár nem terveztem, de odakeveredtem Jamie Cullum koncertjére, és ott is ragadtam, mert ez a srác egy kisebb zseni: zongorázik, dobol, beatboxol, énekel, és még ki tudja mennyi mindent csinál, és bár általában a délután négy órás sávban alig van valaki nagyszínpad előtt, még így is sikerült egy rendes közönséget összeszednie.

Persze azért a legtöbben az első sorokban állók közül már Tom Odellt várták, aki három éve még az A38 sátorban lépett fel telház előtt. Viszonylag sok számot játszott az új albumról - nyilván -, de persze azért felcsendültek olyan klasszikusok is, mint a Can't Pretend, az I Know, vagy az Another Love, ami egyébként sokakkal ellentétben nekem nem a kedvencem tőle, viszont most rendesen kirázott a hideg, amint megszólalt (jó értelemben), úgyhogy valamit azért mégis tud az a dal. Látványilag egyébként nem túl izgalmasak a koncertjei, mivel főleg a zongora mögött ül, de azért volt rendes megőrülés, amikor néhány perc erejéig lement a közönségbe. Ebből a szempontból én az előző koncertet egy kicsivel jobban éreztem, az esti sáv, és a kisebb tér miatt valahogy bensőségesebbnek hatott az egész.

És aztán Biffy Clyro...körülbelül nyolc évet vártam erre a pillanatra, ők az egyik kedvenc zenekarom. (2013-ban már ők is voltak itt egyébként, akkor pont lemaradtam róla.) Éppen ezért képtelen vagyok elfogultság nélkül nyilatkozni erről a koncertről, és bár azoknak, akik nem hallgatják őket valószínűleg az egész indokolatlan csörömpölés volt, számomra viszont maga a tökély. Itt is úgy jártam egyébként, hogy három kedvencemet, a Victory Over The Sun-t, a Howl-t és a Don't, Won't, Can't-et nem játszották, de nem is én lennék. Valahol a Re-Arrange környékén jutott el a tudatomig, hogy hol vagyok, végig is sírtam, a Mountains pedig...azzal a számmal váltak a kedvenceimmé még tiniként, és elképesztő volt végre élőben hallani. Ami talán felróható, az a közönséggel való kommunikáció, de Simon Neil egyébként sem egy bratyizós-jópofizós frontember, én egyáltalán nem vártam tőle ilyesmit.

A Biffy Clyro-val nagyjából egyidőben ismertem meg a The Vaccines-t is, akik 2012-ben szintén koncerteztek már a Szigeten, és akkor is nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam őket megnézni. Akkor a nagyszínpadra tették őket, de csakúgy, mint Tom Odell esetében, nekik is inkább a sátor áll jól. Vicces volt egyébként, mert az a barátnőm, akivel anno rátaláltunk a zenekarra teljesen véletlenül mellém állt be, pedig nem beszéltünk össze, meg semmi. Szerintem hihetetlenül szórakoztató és profi volt az egész show, Justin Young folyamatosan odafigyelt a közönségre (a fotósokra is, ez ritka!), és azok számára, akik nem ismerik őket talán érthetetlen volt, hogy mit produkálja itt ez a csávó magát egy susogós Adidas tréningnadrágban, de összességében a hét egyik legjobb koncertjének mondanám. Ja, és anélkül, hogy megbeszéltük volna, teljesen egymás mellé kerültünk a tömegben azzal a barátnőmmel, akivel a The Vaccines-t megismertem, úgyhogy ez csak rátett az élményre.

2017.08.11. - Péntek

Pénteken feláldoztam a délutáni Mando Diao-t némi pihenésért, de szerencsére volt élő közvetítés, így készülődés közben pont tudtam hallgatni. Aztán este jött a Kasabian...két évvel ezelőtt már meséltem, hogy sikerült a moshpit közepébe állnom, és nem is én lennék, ha ez nem történt volna meg idén is, pedig most direkt helyet változtattam. Éppen ezért a második szám környékén kimentem inkább oldalra, de igazából sokkal jobban nem jártam, ugyanis mindenki totálisan megbolondult. Egy csapat külföldi srác mögöttem folyamatosan vízipisztolyból lőtte a vizet, és hiába szóltam nekik, hogy fényképezőgép van nálam, légyszi ne rám, nem igazán érdekelte őket. (Az ilyen emberektől van herótom amúgy, mert nem érdekel, hogy ők a saját társaságukban hogyan érzik jól magukat, de ne fröcsköljenek már szét mást, pláne ha meg is lettek rá kérve.) A koncertben viszont minden megvolt egy ütős estéhez, erre sem tudok igazából rosszat mondani, mert elfogult vagyok, és bár az utolsó két ráadás dal alatt az első is elkezdett esni, ez látszólag nem szegte a közönség kedvét.

2017.08.12. Szombat

Ez volt a "pihenőnapom", mert a nagyszínpados produkciók közül egy sem érdekelt, helyette viszont két A38-as koncerten is első sorban álltam. Késő délután kezdett a The Strypes, akik itthon szerintem alig ismertek, a közönség "magja" is főleg írekből és angolokból állt össze. Hihetetlen fiatalok, és alapvetően az egésznek volt egy olyan hangulata, mintha négy random srác felszökött volna a színpadra, hogy szórakozásból lenyomjanak egy koncertet. A számaik nem különlegesek vagy virtuózok, de jól össze vannak rakva, és nem mellesleg a lányok megőrülnek a fiúkért. Ja, és megosztották az egyik koncertképemet az Instagramjukon, szóval végképp hatalmas pacsi nekik.

A The Courteeners is eléggé rétegzene, őket is tinikorom óta ismerem, és igazi nosztalgikus érzés volt ennyi év után végre élőben látni a nem egészen teljes csapatot, ugyanis Mark Cuppello basszusgitáros már 2015 óta nem zenél velük. Úgy vettem észre, hogy a közönség zöme csak úgy betévedt a sátorba, viszont a végére elég sokan lettünk, és alapvetően szerintem azok is maximálisan élvezhették a bulit, akik életükben először most hallottak a zenekar felől.

Ezek után még összefutottam az egyik barátnőmmel (szia, Kata!), körülbelül tíz perc erejéig belehallgattunk a Macklemore-ba, de nem mondok semmit, mert egyáltalán nem én vagyok a célcsoport, baromi messze áll tőlem ez a zene.

2017.08.13. Vasárnap

Nem szoktam őket rendszeresen hallgatni, és csak fél órát tudtam maradni, viszont mindenképpen kíváncsi voltam az Oh Wonderre. Nem bántásból írom, nehogy félreértsétek, de szerintem a fesztiválon fellelhető összes virágkoszorús-csillámmalbeszórt-kicsithippi fiú és lány ezen a koncerten tömörült vasárnap, és az alap hangulat is ilyen volt egyébként, a londoni duó számainak fő mondanivalói ugyanis az elfogadás, az összetartás, és hogy sose adjuk fel az álmainkat. Nem tisztázott, hogy együtt vannak-e, de mindenesetre nagyon aranyosak, Josephine egy igazi tündér, és az biztos, hogy egy teljesen más világba repítették a közönséget.

Két nap híján egy hónappal ezelőtt láttam a Hurts-öt EFOTT-on, és amint láttam, hogy a Szigeten is fellépnek, tudtam, hogy ez másodjára is kihagyhatatlan. Szinte sorrendre pontosan ugyanaz a setlist ment le - miért nincs benne a Blind??? -, ugyanazzal a díszlettel, engem viszont ugyanúgy elvarázsolt. Lehet, sőt biztos, hogy elfogult vagyok, de ez volt életem egyik legjobb koncertje, Theo Hutchcraft hangja élőben is egy csoda, nem volt túltolva a füstgép, imádtam. (Még másnap is a Why-t nyomattam folyamatosan készülődés közben.)

Kilenckor ismét találkoztam Csillával és a barátjával, Ádámmal, és közösen mentünk The Pretty Recklessre, amin őszintén szólva azt hittem, hogy teltház lesz, de még kezdéskor is alig voltunk néhány százan az A38 sátorban. Több ízben hallottam már, hogy híresen rossz a hangosítás néha, főleg az oldalsó részeken, de most először tapasztaltam is, hogy tényleg semmit nem lehetett hallani Taylor Momsen hangjából az első néhány szám alatt - ez mondjuk szerencsére később megoldódott. Vegyes érzéseim vannak, kezdem a negatívumokkal: 1-2 kivétellel csak az új albumról játszottak, aminek a számai szerintem túlságosan egy kaptafára íródtak, én elbírtam volna több olyan régi klasszikust, mint a Miss Nothing vagy a Just Tonight. A másik dolog, hogy kicsit túl lett színészkedve a jajdekészenvagyok-nemtudokmagamról, és oké, hogy glam rock, meg nyolcvanasévek klisé, viszont ezt is túlzásba lehet vinni, én nem annyira szeretem az ilyesmit. Ettől függetlenül viszont jó volt látni - főleg, hogy egy szám erejéig felültem Ádám nyakába, ezért ténylegesen láttam is dolgokat -, de nem mondanám, hogy életem koncertje volt. Hajnali háromra estem haza, és nem mondom, hogy nem voltam brutálisan fáradt...

2017.08.14. Hétfő

George Ezra az MTV Rocks csatornának köszönhetően családi kedvenc lett nálunk, és a brutálisan hosszú vasárnap éjszaka után is képes voltam négyre kimenni miatta. Anyáék otthon nézték az élő közvetítést, szerintük néhány szám után már unalmas volt, és tény, hogy a színpadon sem történik túl sok minden, de én órákig el tudtam volna még hallgatni. (És milyen cuki gyerek már?!)

A Glass Animals talán az a zenekar, amiről a legtöbb ömlengést hallom az ismerőseimtől, engem viszont mégsem nyűgözött le sosem. Most lefeküdtem a fűbe, végighallgattam az egész koncertet, de továbbra is azt kell mondanom, hogy számomra semmi extra. Nem rossz, de magamtól nem hallgatnám.

A Two Door Cinema Club viszont a tini éveim újabb nagy kedvence, és mivel a 2012-es koncertet csak YouTube-on tudtam megnézni anno, még inkább vártam, hogy végre bepótoljam az élőben tombolást. Nem csalódtam, pontosan olyan volt a koncert, amit vártam, és instant visszarepített a tizenéveimbe, amikor először hallottam a Something Good Can Work-öt az - milyen meglepő - MTV Rockson. (Alex Trimble-nek akkor még volt haja.) Szerintem mondanom sem kell, hogy itt is összefutottam a barátnőmmel, akivel anno együtt hallgattuk őket.

2017.08.15. Kedd - A legszomorúbb nap a héten.

Viszonylag hosszú úton jutottam el odáig, hogy egyáltalán képes legyek meghallgatni Birdy-t, mert anno a Skinny Love-tól falra másztam, és ha valaki pár éve azt mondja, hogy idén végigállom a koncertjét, kiröhögöm. Elég megosztó személyiség, valaki szerint iszonyat jellegtelen és unalmas, más meg megőrül érte. Az egyetlen gond itt azzal volt, hogy szerintem nem való nagyszínpadra, de ettől függetlenül tetszett, szép volt, a zenészei is szuperek, csak ez valamivel jobban mutatott volna a sátorban.

Mivel a Nothing But Thieves koncertjét baleset miatt az utolsó pillanatban lemondták, felszabadult több, mint két órám, úgyhogy megnéztem a Color Party-t, majd egy kis Aldiban vásárolt salátatállal kiültem a strandra (értsd: Dunapart) vacsorázni két ismerősömmel.

Breaking Benjaminon meglepően kevesen voltak, habár ez betudható annak, hogy pont közben ment az end show - amit fun fact, én a négy év alatt mindössze egyszer láttam. Én nagyon szeretem őket, szintén a fiatalkorom meghatározó zenekaráról van szó, és őszintén meglepődtem, hogy idén koncerteztek először Budapesten. A hangzás mellett látványilag is üdítő volt a dolog, mert mindig volt mozgás a színpadon, és bár sajnos a koncert közepén egy részeg, értetlen, és mérhetetlenül bunkó és pöcsfej srác felidegesített, ami miatt át is kellett mennem a másik oldalra, jót tett a lelkemnek egy kis zúzás.

A sort az Interpol zárta, akik már két éve is lenyűgöztek, de sajnos beszabadultak a sátorba olyanok is, akik nyilvánvalóan az end show-ról kavarodtak oda, és a legtöbb fiút annál, hogy éppen egy zseniális zenekar játszik jobban érdekelte, hogy melyik lányra lehet rámászni. Én ezt hihetetlenül gusztustalan dolognak tartom, pláne, hogy gátlástalanok, és akkor is nyomulnak, ha ignorálod őket, ezt a részét kifejezetten utálom a fesztiválozásnak. Rengeteg ilyen sztorim van, némelyik igencsak bicskanyitogató, de ez már egy másik történet. A lényeg viszont, hogy az idei koncert is tetszett, méltó lezárása volt a hétnek.

Végül pedig néhány szó az általános benyomásaimról: sok helyen olvastam, hogy egyre kevesebb az olyan rész, ahol nyugodtan le lehet ülni, vagy feküdni anélkül, hogy bömbölne a zene, ezzel én is egyetértek, pedig egyébként ekkora területen bőven lenne ilyen, ha nem szólna a zene az összes kiszolgálóegységből is. Idén az igazán szeles napokon kívül szerintem teljesen elviselhető volt a por, egy-két helyen még fű is maradt, de sokan igényelnénk szerintem a csendes(ebb) zónákat. A különböző alkoholos italok áraihoz tekintve, hogy nem iszom nem tudok hozzászólni, viszont a kaják árai brutálisan elszálltak, amit némileg kompenzál, hogy az Aldiban van sok minden, viszont néha úgy megettem volna egy-egy szelet pizzát, csakhogy 900 forintnál kezdődött. Pozitívum viszont, hogy hatalmas, de tényleg ha-tal-mas a választék, van külön vegán hely, tésztás hely, hamburgeres hely, kínai hely, fánkozós hely, orosz hely, minden. Rengeteg szervezet és cég volt kint a Civil Szigeten, ez nagyon tetszett, és úgy veszem észre, hogy a lista évről-évre csak bővül, ha van néhány szabad órátok, érdemes körbenézni ott is.
U.i.: most először beteg sem lettem!

Nem kérdés, hogy hogy Gerendai Károly az elmúlt negyed évszázadban fantasztikusat és maradandót alkotott, ugyanakkor én pozitív és bizakodó vagyok azzal kapcsolatban is, hogy az idén már kezdetét vett kisebb-nagyobb átalakítások jót fognak tenni a fesztiválnak mind szervezési, mind arculati szempontból, és még több ember kap majd kedvet ahhoz, hogy kilátogasson. Szerintem mondanom sem kell, hogy jövőre is visszatérek, hiszen mostmár negyedik éve a nyaraim meghatározó részét képzi a "szabadság szigetén" töltött egy hét, nagyon jól esik ilyenkor kikapcsolni egy kicsit, és csak arra koncentrálni, amit igazán szeretek.

Be free, stay amazing!