2022. július 10., vasárnap

Beszámoló | VOLT Fesztivál 2022 - Június 22-25.

Az elmúlt évek egyik legjobb lineupját sikerült összehozni idén a VOLT-ra, úgyhogy korán eldőlt, hogy június 22-25. között irány Sopron! (Az első napot kihagytam.) Legutóbb 2017-ben voltam utoljára, az elmúlt két évben pedig ugye sehol, úgyhogy őszintén kicsit tartottam is tőle, hogy mekkora sokk lesz visszatérni. Előre lelövöm a poént: semekkora.


Június 22-én, szerda délelőtt, ha jól számolom, öt táskával indultunk el a vonathoz anyukámmal, aki bár a fesztiválon nem vett részt, de úgy voltunk vele, hogy ha már 5 napot Sopronban töltök és egyébként is egy kétágyas szobát sikerült lefoglalnom, akkor nem megyek egyedül. A vasútra ebben az esetben nem lehetett panasz, alig késtünk, működött a légkondi, a mosdóban még meleg víz is volt. Elfoglaltuk a szállást, amit mint már egy korábbi bejegyzésben említettem, végül az esélytelenek nyugalmával decemberben sikerült lefoglalnom, abszolút semmi extra, de volt külön fürdőnk, légkondi és 8-10 perc sétára laktunk a buszmegállótól, ahol rögtön a fesztiválra menő buszra tudtam felszállni. 

Aznap végül csak a The Killers-t terveztem megnézni, de jó szokásomhoz híven időben, körülbelül két és fél órával a koncert előtt elindultam. És milyen jól tettem...Történt ugyanis, hogy ekkor még nem a hivatalos fesztiválbuszra szálltam, hanem egy másikra, ami szintén arra közlekedik (soproniaknak, az 1-esre), csak éppen azt nem tudtam, hogy az nem fog letenni a fesztivál bejáratánál. Semmi gond, egy csapat fiatallal elindultunk az erdőben, mivel hallottuk a zenét, és azt gondoltuk, hogy az az út is valamelyik bejáratnál fog kilyukadni. Rosszul hittük, csak a biztonságiakkal találtuk szembe magunkat, akik mondták, hogy nincs más megoldás, mint visszafordulni. A buszmegálló és a fesztivál nembejárata nagyjából 30 percnyi sétára volt, közben elkezdett lemenni a nap is, úgyhogy nem tudtam mást tenni, mint elindulni visszafelé az erdőben. Végül a legközelebbi autóútnál taxit kellett hívnom, ami kis túlzással az életemet mentette meg, pedig szinte soha nem szállok taxiba. Bejutottam a fesztivál területére, átvettem a fotós karszalagomat is, de ekkor gyűltek a felhők, majd nem sokkal később csepegni kezdett az eső, és azt is megtudtam, hogy a The Killers koncertjén senkit sem engednek be előre fotózni a saját stábjukon kívül, úgyhogy fedezékbe vonultam és felkészültem rá, hogy a jó öreg közönségből fotózós módszert kell bevetnem. Kezdésre elállt annyira, hogy ne ázzak szét a cuccommal együtt, és elkezdődött a koncert, amire kb. 10 éve vártam. 








Szinte az összes kedvenc számomat eljátszották, ami aki régóta követ, tudja, hogy általában sosem történik meg, és bár egyszer néhány szám erejéig vissza kellett mennem az esernyőként funkcionáló napernyők alá az eső elől, szerencsére a nagy zuhé is elkerült minket. Ekkor történt egyébként, hogy egyszer csak arra eszméltem, hogy nem Ronnie Vannucci ül a dobok mögött, hanem egy teljesen random fesztiválozó srác, akiről utólag kiderült, hogy osztrák és tényleg tud dobolni, ráadásul nem is akárhogyan! (Az RTL riportot is készített vele.) 
Korábban több helyen is olvastam, hogy a The Killers legendásan rossz élőben, de én ebből most semmit sem érzékeltem, nagyon jó koncert volt, és ugyanezt jelezték vissza azok is, akikkel például Instagramon beszéltem és szintén ott voltak.


A hazaút is kalandosnak bizonyult, mert a helyi járat helyett egy külön transzferbuszra szálltam fel, amiért nemcsak külön kellett fizetni (a helyi fesztiváljárattal ellentétben, amire a sima helyi bérlet is érvényes volt), de sokkal nagyobb kerülőt is tett, mint a helyi járat, ráadásul az egész buszon nagyjából én találtam meg egyedül, hogy hol lehet megnézni a megállóit online, úgyhogy a végén már GPS-ként is funkcionáltam. 

Csütörtökön tettünk egy nagyobb kört a városban, és az egyik turistaútvonalon sikerült jó minőségben is megörökítenem egy lepkét, amivel itt találkoztam először. Szerdán is láttunk egyet a szállás közelében, és amikor kiposztoltam Facebookra, az egyik barátnőm rámírt, hogy az ő kertjükben is éppen most van egy, és ő sem látott még ilyet korábban. Egy gyors Google keresés után kiderült, hogy ez egy Fehérpettyes álcsüngőlepke, Sopron tele van vele, ahogy egyébként szarvasbogarakkal is. 


Ezután az utolsó nagyszínpados koncertre, a Bring Me The Horizonra időzítettem magam, de úgy értem ki, hogy az előtte levő Follow The Flow nagy részét is végighallgattam, ami...diplomatikusan fogalmazva nem nyűgözött le. Aztán a Szigetes sáskajárásból (így hívom a fotós árokba bejutósdit, amikor a koncert előtt 5 perccel hirtelen mindenki odagyűlik és tisztelet a kivételnek, de úgy csinál, mintha egyedül úgy juthatna be fotózni, ha a másikat, aki 15-20 perce már türelemmel, nyugalomban várakozik konkrétan letapossa) tanulva jó előre, a kezdés előtt fél órával letáboroztam a színpad előtt. Elbeszélgettünk a biztonságiakkal, megvitattuk az élet nagy dolgait, az egyikőjük a többi napon már messziről röhögött, amikor meglátott és pontosan tudta, melyik koncertekre vagyok kíváncsi. 
2016-ban már volt szerencsém látni a Bring Me The Horizont a Szigeten, és egyrészt ez a fajta zene azért nagyobbat üt, ha nem a koraesti, "naplementés" sávba kerül, mint akkor történt, másrészt szerintem már a szigetes beszámolóban is megemlítettem anno, hogy hangilag Oli Sykes nem volt a helyzet magaslatán, gyakorlatilag a zenekar többi tagja énekelt helyette, most viszont ennek nyoma sem volt, pedig több volt az ének, mint az ordítás és a hörgés. Szokásához híven majdnem egy teljes számot a közönség soraiból nyomott le, a szerencsések le is pacsizhattak vele vagy szanaszét ölelgethették (tekintsünk el attól, hogy ez mennyire szerencsés az elmúlt két év tapasztalataiból kiindulva), engem meg ezúttal nem sodort el a pogó, ez már önmagában pozitív. 







Pénteken úgy terveztem, hogy Supernemen tombolom ki magam, egy hirtelen ötlettől vezérelve azonban úgy döntöttem, hogy ha már itt a lehetőség, akkor Sum 41-on is lövök néhány fotót. Nem mondom, hogy kifejezetten könnyű dolgom volt, mert a (füstgépes) füsttel aztán nem spóroltak, az pedig nem kicsit nehezíti meg, hogy jó képeket tudjunk csinálni. Egy jó ideje nem hallgatok már rendszeresen Sum 41-t, valahol a Fatlip-Pieces-With Me tengelyen lemaradtam, de meglepően sok, még nálam is fiatalabb(nak kinéző) ember állt az első sorokban.






Még várakozás közben megismerkedtem két helyi fotóssal, úgyhogy ezek után együtt mentünk vissza Supernemre, ami tudjátok, hogy az egyik kedvencem, de a fesztiválokon rendszerint olyan idősávba rakják őket, hogy mindig ütközik valamivel. Itt sosem áll fenn, hogy nem játsszák el a kedvenc dalaimat, mivel az összes számot álmomból felkeltve is fújom, de szerencsére gyakorlott fotózás közben éneklőtáncoló vagyok. 





Szombatot, vagyis az utolsó napot vártam a legjobban, az is volt a mottóm, hogy ha aznap nem megy el a hangom, akkor soha. 5 óra körül értem ki, és megértettem, amit több helyről is hallottam/olvastam korábban, hogy mivel arrébb került (és ahogy saccolom, kisebb is lett) a fesztivál területe, napközben eléggé zavaró, hogy szinte egyáltalán nincsenek fás, árnyékos részek, így a Platon Karataev koncertje alatt a színpad előtt közvetlenül csak néhány tucat ember volt, a legtöbben, köztük én is a hangosító torony nyújtotta árnyékban üldögéltünk. Róluk egyébként már hallottam, de nem tudtam, hogy milyen zenét játszanak, ezért először azt hittem, hogy nem is egy magyar banda, hanem egy angol indie zenekar játszik épp.



Aztán jött Mike Rosenberg, vagyis Passenger, és szavakkal nem is igazán tudom leírni azt a boldogságot, amit abban a másfél órában éreztem. Szokás szerint az első három dal alatt fotózhattunk az árokból, de nekem gyakorlatilag az első másodperctől kezdve az utolsóig patakokban folyt a könnyem örömömben, szóval kisebbfajta csoda, hogy egyáltalán láttam, mit csinálok. Ha jól számolom, ötödjére láttam őt élőben, de ezeket a dalokat nem lehet megunni, ahogy a számok közötti anekdotázást sem. Ő az az előadó, akiről tényleg elhiszem, és látszik is a megnyilvánulásain, hogy minden fellépés sokat jelent neki, nem pedig csak egy kipipálandó buli, amire egy hét múlva már nem is emlékszik. Azt mondjuk kicsit sajnálom, hogy alig játszott valamit az új albumról. 





A fesztivál számomra a 30Y-nal ért véget, aminél jobb befejezést kitalálni sem lehetett volna, az mai napig az egyik legjobb magyar zenekar. Végig bent maradhattunk a színpad előtt, senki sem akart kitessékelni minket az első három szám után, úgyhogy bőven volt idő mindenre. Csak utólag, képeken láttam, hogy mennyien voltunk, de elég szép tömeg gyűlt össze. 








Vasárnap reggel aztán magunk mögött hagytuk a hűség városát, hogy visszacsöppenjünk az ennél jóval kevésbé izgalmas és eseménydús mindennapokba. 

Ezek után már egyáltalán nem úgy gondolok a VOLT-ra, mint ahova csak leugrom egy napra egy előadó kedvéért, és ha valamit megtanultam, az az, hogy időben kell szállást foglalni, bármi is történjen, még ha ezúttal szerencsém is volt. Köszönöm szépen a VOLT Fesztivál sajtósainak a lehetőséget, mindenütt jó, de legjobb Sopron!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése