2016. augusztus 26., péntek

Beszámoló | Sziget Fesztivál 2016

Zsinórban már a harmadik Szigeten vettem részt, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész évben ezt a hetet várom a legjobban. Az idei leginkább abban különbözött az előző kettőtől, hogy idén nem hétfőtől vasárnapig, hanem szerdától keddig tartott, ráadásul pont az Olimpia közepébe esett, és ha ismertek, akkor tudhatjátok, hogy engem abban a két hétben nehéz elvonszolni a közvetítések elől. Úgy érzem, hogy évről évre csak jobban érzem magam, de mint mindig, most is napokra lebontva számolok be az élményekről. Hozzatok popcornt, hosszú lesz!



Szerdára legfőképp a karszalagok átvételét terveztük, mert nem igazán volt olyan fellépő, akiért érdemes lett volna ott maradni, plusz bekövetkezett, amitől végig rettegtünk: annyira esett, hogy ennél jobban nehéz lett volna elázni, hiába volt rajtam egy bőrkabát alatta egy esőkabáttal. Ehhez hozzájött, hogy hatalmas sor állt a diákbérletes sátornál, és persze akkor szakadt a legjobban, amikor vártunk, de úgy döntöttünk, hogyha nem is maradunk késő estig, azért a rossz idő ellenére benézünk, mielőtt hazamennénk. Feltett szándékunk volt belenézni a Die Antwoord nevű dél-afrikai formáció nagyszínpados "produkciójába", ami - elnézést kérek attól, aki szereti őket -, életem egyik legértékelhetetlenebb show-jának bizonyult, egyszerűen nem bírom felfogni, hogy hogyan lehet ezt élvezni. (Valószínűleg józanul sehogy, talán itt rontottuk el.) Mondanom sem kell, hogy húsz percnél tovább nem bírtuk, így a Petőfi Rádió-VOLT Fesztivál színpad felé vettük az irányt Budapest Bárra, ami nálam az elmegy kategória, de legalább volt Lovasi. A The Chemical Brothers-t megnéztem volna, de nem akartunk kockáztatni egy újabb szétázást, ezért fél 9 körül hazaindultunk, akadt még bőven nap, amikorra szükség volt az energiáinkra.

Csütörtökön a legtöbben természetesen Rihanna miatt mentek ki, én azonban egyáltalám nem vagyok oda az ilyesmi zenéért, sokkal inkább érdekelt Jake Bugg, akit már 2014-ben láttam egyszer ugyanitt, és akkor is csak áradozni tudtam róla. Még mindig fantasztikus a srác, és bár olvastam olyan kritikát, hogy nem mosolygott, meg túl szomorúak a számai, de aki ismeri, és látott már tőle bármilyen koncertfelvételt, tudja, hogy ilyen a stílusa, és engem igazából nem is izgat addig, amíg jó, amit előad. Parov Stelarra hátrébb húzódtunk, és végigüldögéltük az egészet, amíg körülöttünk mindenki táncolt meg bulizott a naplementében. Hangulatos volt, és bár ez a zene nekem az elmegy kategória, mert nem túl fantáziadús néhány szám után, nem is arra lett kitalálva. A vége felé már rendesen gyűlt a tömeg Rihanna miatt, aki hivatalosan fél tízkor kezdett, ezért én kilenc körül kiszöktem Middlemist Redre, akikre száz Rihannát is lecserélnék, és ahogy utólag hallottam ismerősöktől és az internetről, én csináltam jól. A peches idősáv ellenére elég sokan összegyűltünk, a fiúk hozták a szokásos formát, és külön megemlíteném a világítást, ami zse-ni-á-lis azon a színpadon. (Fotósszempontok, ugye.) Szerencsére kifelé sikerült megelőznöm a fél Budapestnyi embertömeget, és a beszámolók alapján - főleg közlekedés és embermennyiség szempontjából -, nem irigylem azt, aki csak erre a napra vett jegyet.
























Pénteken ismét lazábbra vettük a napot, John Newmant és a Bastille-t is hátulról hallgattuk. Két éve voltunk már Bastille-on ugyanígy a Szigeten, akkor rendesen benne voltunk a tömeg közepében, éppen ezért idén inkább kihagytuk a nyomorgást. Számomra egy fix program volt, az este tízkor kezdődő Editors az A38 sátorban, előtte viszont olyan unikumra bukkantunk, mint a tavalyi francia rap, csak éppen német változatban, ahol a Sziget valószínűleg összes német anyanyelvű látogatója összegyűlt, és lelkesen skandálták a számunkra érthetetlen szöveget, de máig biztosak vagyunk benne, hogy az egyik szám refrénjében azt mondják, hogy Hungária. (Nem.) Aztán jött az Editors, és te jó ég. Tudtam, hogy jó lesz, de hogy ennyire?!







Ja, Hiperkarmára is benéztünk



A szombatot vártam szinte a legjobban, elsősorban a Bring Me The Horizon és a Kodaline miatt. Előbbin a harmadik sorban álltam, így a pogó elkerült - nem úgy, mint egy éve Kasabianon. Aki nem ismerné a zenekart, annak mondom, hogy metalcore, tehát hörgős-ordítozós, és bár a legutóbbi albumuk valamivel populárisabb, több énekcentrikus szám van rajta, Oli Sykes (az énekes) hangszálai nincsenek éppen a legjobb állapotban ahhoz, hogy élőben önmagában megállja a helyét, így általában a billentyűsük viszi el az ének részt, de most valamiért az egész felállást átrendezték, úgyhogy nem is játszottak annyit az új albumról, mint számítani lehetett rá, inkább a régi üvöltözős dalok mentek le, mert kiabálni továbbra is tökéletesen tud. A Sigur Rós-t sajnos ki kellett hagynom, hogy elég jó helyem legyen a sátorban Kodaline-on, természetesen megint kaptam magam mellé egy holland csapatot, ahol a fiúk az istenért sem szerettek volna egy fél méterrel odébb állni - lett volna hely rá bőven -, ezért rendszeresen majdnem a nyakamban álltak, mert miért is ne. Persze a koncert kezdetével már nem érdekelt, ráadásul a kedvenc számom előtt egy pár maga elé is engedett szimpla kedvességből (köszi!), onnan pedig már nem csak a kivetítőt láttam. Szavak nincsenek. De komolyan. Néhány online beszámolóban a hét egyik legjobbjaként emlegették, nem alaptalanul: megvolt a sok helyen hiányolt állandó interakció a közönséggel, az összes népszerű dalt lenyomták, méghozzá nagyon jól. A végével egyidőben a nagyszínpadon elkezdődött a Muse, amivel elvagyok, de nem szeretem különösebben. Kicsit úgy tűnt, mintha maguknak játszanának, az átvezetések között néha voltak érthetetlen csendek, de meg kell hagyni, hogy zeneileg nagyon a topon vannak, és tombolt a tömeg.









Vasárnap ismét pihinapot tartottam, Halott Pénz, Sum41, Tinie Tempah és David Guetta volt a menü, amiből én mindössze a Sum41-t szeretem, ezért a többit inkább nem véleményezném - főleg, hogy utóbbiről újfent lemaradtam, de erről majd később. A Sum41 esetében úgy jártam, mint az Editorsnál, sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és rengetegen voltak a viszonylag korai, 17:45-ös kezdés ellenére is. (Hozzáteszem, hogy eddig nem hallgattam csak úgy őket, de amióta vége lett a Szigetnek, állandóan benyomok tőlük számokat, ez elmond valamit.) Tinie Tempah az én ízlésemtől totál távol áll, de tény, hogy megmozgatta a tömeget, csak éppen hozzám nem jutott el a lényeg. Ezután következett Guetta idősávja, de szerencsémre közben pont fellépett a Kiscsillag, nekem pedig Lovasi nagy idol, így nyilván nem nehéz kitalálni, hogy hova mentem. Itt térnék ki arra, hogy nem értem, miért gondolják az emberek, hogy mindenkihez, aki egyedül van valahol, oda kell menni. Rengetegszer járok egyedül koncertre, és állandóan van valaki, aki odajön, és szórakoztatni - rosszabb esetben felszedni - akar, mintha az ember nem érezhetné jól magát társaság nélkül. Ezesetben is megtalált egy fiúka, én pedig nem voltam elég bunkó ahhoz, hogy elhajtsam, pedig egyáltalán nem szerettem volna vele beszélgetni. (Ritka alkalmak egyike, mert én amúgy bárkit, bárhol, bármikor lerázok.) Utána elnéztünk még valami holland dj-re is, de hamar meguntuk.

A hétfő felhozatal szempontjából hasonlított a szombatra, újból volt kiket várnom, és atyaég...Years & Years-en kezdtünk, amit szintén nem hallgatok, de eltáncikáltam rá. Aztán jött a Kaiser Chiefs, ami viszont már az én zeném, jó kis régifajta indie, amin felnőttem. Az énekesük, Ricky Wilson pedig totál kattant, pont. Már itt is elég jó helyre kerültünk, de szükség is volt rá a következő fellépőhöz, ami kérdés nélkül a hét fénypontjának számított nálam: Noel Gallagher's High Flying Birds. Azok számára, akiknek ez nem mond semmit: Noel Gallagher az Oasis énekese volt a testvére, Liam mellett, a rajongásom iránta pedig végtelen. Nyilvánvalóan nem maradhattak ki a repertoárból az olyan Oasis mesterművek, mint a The Masterplan, Half The World Away, Champagne Supernova, meg persze a Wonderwall, amit ha valaki nem ismer, az TÉNYLEG egy kő alatt élt eddig. Szerintem nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy végig bőgtem. (Most is bőgök, ahogy ezt írom.) Épphogy vége lett, már tódult is be a tömeg Sia miatt, és még jó, hogy nem maradtam elöl, mert mozdulni sem lehetett. Bár élőben is voltak táncosok - és nem, Maddie Ziegler nem volt itt, az élő show-kra egy másik lányt hoz magával -, a kivetítőkön egy előre felvett videó ment, így szinte  felesleges volt a színpadot nézni, mert Sia szokásához híven egy, az arcát eltakaró parókában énekelt egy helyben állva. Szinte percre pontosan egy órásra sikerült a koncert, és bár volt némi hiányérzetem dalfronton - belefért volna még a Fire Meet Gasoline, a First Fighting A Sandstorm, vagy a Soon We'll Be Found -, azzal kevésbé foglalkoztam, hogy nem volt túl mozgalmas, mert a hangzás mindent kárpótolt. (Én meg a zenéért járok koncertre, nem a látványért.)









Az utolsó nap, kedd sem volt éppen eseménytelen, már négykor Parkway Drive-on kezdtem, ami szintén metalcore, és imádtam. Ismét sikerült jó helyet szereznem, ami kapóra jött a The Lumineers koncertje alatt, ugyanis az énekes, Wesley Schultz fél méterre tőlem sétált vissza a színpadra, miután lejött a közönségbe, a privát Instagramomon még egy videót is posztoltam erről a pillanatról. Ha ez nem lett volna elég, később életemben másodjára láttam élőben Alex Turnert, az Arctic Monkeys énekesét, aki ezúttal Miles Kane-nel lépett színpadra a The Last Shadow Puppets formációval. Sokak szerint nem való koncertre ez a fajta előadás, mert leginkább magukat szórakoztatják, és inkább alternatív gitárzene, mint valami populáris dolog, én viszont pont ezt kedvelem. Jess Glynne-be csak belehallgattunk, mert megtelt a sátor, és a kinti részről leginkább úgy szólt, mintha egy dobozból játszottak volna. Eddig két éven át megúsztam az end show-n való részvétel nélkül, amit rendszerint valami felkapott dj prezentál, idén sem volt ez másképp, még ha Hardwell neve számomra szinte teljesen ismeretlenül csengett. A zenét inkább nem kommentálom, cserébe viszont volt tüzijáték meg sok-sok lángcsóva.



















Tudom, kicsit nevetséges, de még mindig szinte gyászolok, hogy vége - napokkal utána még a Szigetes hírek láttán is sírva fakadtam -, annyira jól éreztem magam, alig várom, hogy jövőre újra mehessek. Pláne, hogy 25. évforduló lesz, így biztos vagyok benne, hogy nem kevés különlegességgel készülnek a szervezők. 
 Remélem, hogy sikerült átadni a hangulatot, és tetszett a kis élménybeszámolóm :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...