A Sziget harmadik és negyedik napja is bőven tartogatott meglepetéseket, mutatom is!
A Blahalouisiana egy utolsó pillanatos cserének köszönhetően léphetett fel aznap, de mintha végig erre készültek volna, mind setlistben, mind látványvilágban, a Nem hittek Lennonnak pedig az új kedvenc számom, legalább százszor meghallgattam azóta.
Az ajánlóban is említettem, hogy a Warhaus-t nem szívesen hagynám ki, és szerencsére nem is kellett, mert még annál is sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Idén végképp kevés a jó kis gondolkodós, kicsit szomorú indie muzsika, de Maarten Devoldere és csapata kárpótolt érte.
Amíg a többi fotós Stormzy-t kergette - aki engem sajnálom, de totálisan hidegen hagyott -, addig én már csak Liam Gallagherre tudtam gondolni, és nem sokkal a kezdés előtt ki is derült, hogy ebből megint tömeg lesz, ahova mondjuk akkor is bementem volna, ha előtte fotózhatok az árokból. Mivel ezt a turnét az Oasis Definitely Maybe albumának 30. évfordulójára csinálja, ezért a színpadi kivetítő stílusosan 1994-ig számolt vissza, szeretem az ilyen összekacsintásokat. A közönséget nem szívesen kommentelem, soha nem fogom megérteni, hogy miért gondolják egyesek még mindig jó ötletnek teli poharakat dobálni vagy egy életnagyságú táblával csápolni teljes dalokon át a másik nyakában, hogy a mögötte állók abszolút ne lássanak semmit, Liam viszont hozta a szokásos formáját, minden második szám után beszólt valakinek, és igazából hiányozna is, ha nem így tenne. Sokak felháborodására 22:45 helyett már félkor befejezte, de hát ennyi dal van az albumon...
Liam Gallagher ezt a fotót tette ki a Szigetről az Instagramjára 🤯
A végére belefért még Teezo Touchdown is, aki elég idegesítő módon majdnem 15 perc késéssel kezdett a menetrendhez képest, de legalább iszonyat látványos volt a virágcsokros mikrofonja.
Szombaton lépett fel a csodás Platon Karataev, akiknek megszámolni sem tudom, hány koncertjén voltam az utóbbi egy-másfél évben, de szerintem sosem fogom megunni. Nem tudom, hány külföldi volt a közönségben, de egy biztosan, mert egy olasz újságíró már napokkal korábban mondta, hogy mennyire szeretné őket megnézni, és utólag már sajnálja, hogy nem jelentkezett velük interjúzni.
Egy újabb műsorváltozás miatt a Crows váltotta őket a Revolut színpadon, nem is volt időnk utánanézni, de az egyik legjobb döntés volt, hogy odakeveredtünk, mert egyrészt a zene is bejött, másrészt a frontemberük simán berohant a tömegbe állatkodni.
Előzetesen megbeszéltem magammal, hogy csak akkor fotózom Louis Tomlinson-t, ha beengednek az árokba - a közönségben valószínűleg meghaltam volna, olyan szinten önkívületi állapotban voltak a rajongói -, de mivel ez nem történt meg, büntetlenül hallgathattam meg a New West-et a nem messze levő színpadon. A fesztivál kezdete előtt mindössze néhány nappal futottam beléjük a neten, és csak utána láttam, hogy jönnek is fellépni, úgyhogy ez így volt megírva.
A nap másik fénypontja a Platon mellett az Analog Balaton volt, mivel korábban még sosem jutottam el koncertjükre, a márciusi Akváriumos bulira túlzás nélkül több héten át próbáltam jegyet venni, de állandóan elkapkodták előlem őket Ticketswapen. A Fent a kedvenc számom tőlük, úgyhogy el is sírtam magam (tényleg), amikor az első ütemeket meghallottam, ráadásul még pont az árokból hallgathattam végig. (A képek nem azért ilyenek, mert örömömben még fotózni is elfelejtettem, hanem ennyit lehetett kihozni a fényekből.)
MØ már harmadik alkalommal lépett fel a Szigeten, itt volt 2015-ben és 2016-ban is. Eléggé megtréfáltak minket a fényekkel, vagy fényáradat volt, vagy vaksötét, ezért a koncentrálás mellett kevésbé sikerült a zenére is fókuszálni, de talán a képekből is átjön, hogy nem a lassú, lírai számokról ismert Karen Marie Ørsted.
Már csak két nap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése