Személyes | Három éves a blog + gondolataim a bloggerlétről

A születésnapokon általában örülünk, elcsodálkozunk, hogy ismét eltelt egy év, és ezalatt hova jutottunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt tele az elmúlt évem keserűséggel, és ezektől egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni. Még mindig feleslegesnek érzek minden alkalommal kipakolós, szemrehányós, csalódott bejegyzéseket írni, mert egyrészt sokan mindössze polgárpukkasztásnak és követőhajhászásnak tartanák, netán azt gondolnák, hogy egyszerűen irigy vagyok, ezért igyekeztem mindebből felétek semmit sem közvetíteni. Történetesen abból, hogy nyár óta gyakran a blog bezárásán gondolkodom. Úgy érzem, a születésnap alkalmából most azért megosztom veletek, mi zajlik a fejemben egy ideje.

Biztosan tudjátok, hogy nem vagyok egy érdekből mindenkivel haverkodó ember. De még csak egyszerűen haverkodó sem, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem ismerem el a jót vagy hogy nem tudok lelkesedni valami iránt. Egyszerűen csak nem vagyok olyan, mint amilyennek egy bloggernek manapság lennie kell: könnyen eladható, de ezt vállalom. Szociológiát tanulok, és az egyetem megváltoztatta a gondolkodásmódom: egyre többször veszem észre, és egyre kevésbé tűröm magam körül az igazságtalanságot. Meg azt, hogy ennek jelenléte valahogy senkit sem érdekel. Nevesítem: zavar, hogy a kisebb, mégis végtelenül igényes blogok alig jutnak lehetőséghez, míg mások, akik esetleg elértek egy bizonyos kört, bármit megkaphatnak, elég hozzá egyetlen szó - vagy még annyi sem. Általánosságban beszélek, mert az egyetem arra is megtanított, hogy társadalmi szinten gondolkodjak. Nem csak személyes tapasztalat, de én is hallottam már a "ha lenne rá lehetőségem, segítenék" jellegű mondatokat másoktól, aztán amint módjuk adódna rá, egyszerűen eszükbe sem jut a dolog. Szó sincs arról, hogy elvárnám a mások általi ajánlgatást, vagy hogy sajnálatból elvigyenek egy eseményre, csak legalább ne mondjunk olyat, amit nem gondolunk komolyan. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon erős értékrenddel, elvekkel és kialakult stílussal rendelkezem, és lehetséges, hogy ezek mellett nem túl szerencsés egy ilyen szférában mozogni, de ha annak érdekében, hogy valakit érdekeljen a mondanivalóm, ebből lejjebb kell adnom, akkor inkább kiszállok, mert ez tesz azzá, aki vagyok. Az alapvető személyiségjegyek és gondolkodásmód annak érdekében való megváltoztatása, hogy valakit érdekeljen a munkám (vagy én magam) számomra nem azt jelenti, hogy áldozatot hozok, hanem hogy az a valaki a saját képére akar formálni. Nem fogok szépíteni, ha valami nem jött be, nem fogom elkamuzni az élesben való termékhasználatot, és csak összehordani valami sablon dumát, és azt is le fogom írni, ha például valami árban a lélektani határomon kívül esik, és nem venném meg annyiért. Úgy veszem észre, hogy itthon még mindig az van köztudatban, hogy a negatív véleménynyilvánítás a márka vagy termékcsoport abszolút leszólása, holott ez közel sincs így. Számtalan márkát említhetnék, akiknek a termékeiért alapból odavagyok, mégis van olyan a szortimentben, ami csalódást okozott. Természetesen nem arról beszélek, amikor valakinek semmi nem felel meg, vagy csupán az árcimke alapján azonnal leszaroz valamit, mert ez nem a helyes viselkedés, de ilyen tudomásom szerint nálam sosem fordult elő. 

Imádom az olvasóimat, titeket, és hiszem, miattatok nem dobtam be a törölközőt. Rendkívül jól esik, hogy Facebookon beszélgetünk egy poszt alatt, hogy véleményt alkottok, hogy jelzitek, ha valami tetszik, és azt is, ha nem. Számomra még mindig az a legnagyobb dicséret, ha valaki megbízik a szavamban annyira, hogy valamit az ajánlásomra megvásároljon - vagy éppen ne - és amikor azt írjátok, hogy átfogó és tartalmas posztot sikerült összehoznom. Ennek ellenére viszont azért ha a szívemre teszem a kezem és körülnézek, látom, hogy az enyémmel egyidős vagy fiatalabb blogok - hozzáteszem, gyakran kevesebb követővel és eléréssel - hova jutottak, én pedig valahol félúton lemaradtam, ez pedig gyakran elkeserít. Nem azért, mert irigy vagyok, hanem mert nem tudom, hol rontottam el. Érdektelen lennék? Netán unalmas? Túl kevesen követnek? Túl kevés a tartalom? Egy időben már szinte a hátam mögött folyó összeesküvéseket és mesterkedéseket feltételeztem.
Én úgy gondolom, jó, amit csinálok, és a visszajelzések alapján nem csak szerintem van így. Nyilván nem tökéletes, de mindent beleadok, amire jelenleg képes vagyok. Sokszor mondták már az elmúlt év során, hogy vegyem kevésbé komolyan. A helyzet az, hogy nem tudom kevésbé komolyan venni, mert valamit vagy teljes erőmből csinálok, vagy sehogy, főleg, ha nem csak a saját kedvtelésemre történik, hanem mások javára. Igyekszem mindenről időben tudni, hogy aztán a megszerzett információt - legyen az egy új márka megjelenése, egy új termék, vagy bármi más - átadhassam nektek. A gond csupán az, hogy sokszor nem jutok hozzá, mert nem vagyok olyan pozícióban. Innen már nem nehéz kitalálni, mire gondolok. Felesleges mentegetőznöm, mert aki ismer, az úgyis érti, mire gondolok, de azért a biztonság kedvéért: egyáltalán nem arról van szó, hogy sajnálom a pénzt, és azt szeretném, hogy mindent elküldjenek nekem, ami érdekel. Persze nem tudok annyit és olyan sűrűn újdonságokra szert tenni, mint azok, akik az összeset kézhez kapják, de idővel megvásárolom, amit szeretnék, és ez akkor is így lenne, ha nem blogolnék. Tudom, hiszen jóval a blog elindítása előtt kezdtem el sminkelni és szépségápolással foglalkozni. Kérdés, hogyha a cégek nem tartanak méltónak arra, hogy együtt dolgozzunk, akkor végeredményben hasznos és értékes-e, amit csinálok. Mert bizony három - és fél - év után (a külső szemlélő számára is) mérce már, hogy úgy tűnik, nem tudom felkelteni azon márkák érdeklődését, amelyek termékeit napi szinten használom és szeretem, újakról nem is szólva. A blog nem a munkám, de elsődlegesen másoknak írom. Itt emelném ki, hogy azzal a pár céggel, akikkel az évek során alkalmam nyílt együttműködni, kivétel nélkül problémamentes a kapcsolatom, és hálás vagyok nekik. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy véleményvezér vagy internetes híresség szeretnék lenni, mert ha valami, ez aztán tényleg távol áll tőlem - sőt, kifejezetten rosszul vagyok a sztárkultusztól - csupán egyre növő esélyegyenlőtlenséget érzek, néha teljesen indokolatlanul. A másik, amitől rettegek, hogy szemmel láthatóan leáldozóban van az írott blogok ideje, hiszen egyre többen vannak, akik már csak videókat néznek, és elszomorít, amikor látom, hogy sokan már teljesen elszoktak a blogolvasástól. Én viszont nem szeretnék és nem is fogok videózni, ennek pedig milliónyi oka van, amit most nem fejtenék ki.
Vannak napok, amikor sikerül mindezeket elengednem, de sajnos olyanok is - és egyre több -, amikor mérhetetlenül dühít. Hiába mondják nekem, és hiába fogom fel agyban, hogy nem csak ez számít, mégis hat rám. A szünetnek kevés értelmét látom, mert tudom, hogyha utána "visszatérnék", már nem lenne ugyanolyan. Próbáltam és továbbra is próbálom kizárni a személyes problémáimat és dilemmáimat, mert ez nem egy személyes blog, és voltaképp a reggel használt termékek száma független az aktuális hangulatomtól. Igen ám, de én sajnos sokakkal ellentétben a nehéz helyzetekkor nem a blogba menekülök, hanem inkább el innen. Mindezeket ellensúlyozandó a napokban láttam egy videót, amit a hét elején Facebookra is kiposztoltam, és nagyon arról szól, amit jelenleg érzek, ugyanakkor szeretném hinni, hogy az utolsó mondata igaz: "If you're feeling bad about what you're making, if you feel like it's not good enough, that is okay. It will pass if you can get through it, it will make you stronger when you get to the end." (Nagyjábóli fordítás: "Ha rosszul érzed magad attól, amit csinálsz és úgy érzed, nem elég jó, az teljesen rendben van. Elmúlik majd, ha túljutsz rajta, és a végén erősebbé tesz.")

A negatív dolgok után azért megemlíteném, hogy az elmúlt év során rengetegen lettünk, ezúton is szeretném köszönteni az újakat, remélem minél tovább velem maradtok :) Semmi sem fog változni, mert ahogy mondtam, a fentebb említettekkel nekem kell kezdenem valamit, de úgy éreztem, jobb, ha tiszta vizet öntök a pohárba.