Alessi Rose-t korábban nem ismertem, de kellemes meglepetés volt, nagyon energikusan és magabiztosan mozgott a színpadon annak ellenére, hogy még csak tavaly jelent meg az első albuma. Aki viszont abszolút nem fogta vissza magát, az RØRY volt a Revolut színpadon. Az ő zenei stílusát elég nehéz belőni, mert az internet rendszerint dj-nek és producernek aposztrofálja, én viszont inkább punk-rock-nak mondanám, nem kicsit sikerült felráznia a délutáni fáradtságból.
Zene szempontjából a k-pop abszolút távol áll tőlem, a Kiss Of Life-ot mégis elképesztően vártam, mert az viszont vitathatatlan, hogy a k-pop zenekarok koncertjei minőség és látvány szempontjából mindig hibátlanok (nyilván patikamérlegen is vannak összerakva és azt is tudom, hogy bőven van mögöttük könny, vér és veríték), ez itt sem volt másképp, és őszintén meglepődtem, hogy mekkora rajongótáboruk van itthon is. A dalokból őszintén nem is emlékszem semmire, nem tudnám megmondani, hogy szívesen hallgatnám-e, annyira elvitt a produkció.
Palaye Royale-on néhány éve voltam már, szóval tudtam, hogy elképesztő nehéz őket fotózni, mert nem bánnak túl bőkezűen a fényekkel és mellé rengeteg füstgépet használnak (legjobb kombó 🙃), ráadásul a frontember, Remington Leith egy másodpercre sem áll meg, de kárpótolt, hogy a gitáros, Sebastian Danzig viszont már az elején lejött a tömegbe, én pedig pont jó helyen álltam ahhoz, hogy lekaphassam. Láttam egy videót, hogy később volt a színpad tartószerkezetéről gumicsónakba ugrálás is. 😅
A nap, de megkockáztatom, hogy az egész hét legnagyobb meglepetése Little Simz volt, akit sajnos management döntés miatt nem fotózhattunk az árokból, ezért kicsit úgy voltam vele, hogy ráadásul rapper, inkább oda sem megyek megnézni, de milyen jól tettem, hogy végül erőt vettem magamon! Elképesztően kedves, minden szavából és mozdulatából süt, hogy imádja ezt az egészet, a számai pedig azonnal elsodorják az embert, egyszer csak arra eszméltem, hogy már 40 perc eltelt, én meg csak ott állok megbűvölve és vadul táncolok, még hazafelé is őt hallgattam.
Számomra a Papa Roach egy nagyszínpadra való zenekar, annak ellenére is, hogy már nem igazán csinálnak új dolgokat, és abszolút át is jött, hogy láttak már ennél nagyobb helyeket, abszolút belakták a színpadot (fényekben és látványvilágban is, ami nekem elég fontos, ugye) és lényegében lenyomtak egy patika rockkoncertet.
Nem meglepő módon Charli CXC-re sem engedtek be senkit fotózni (sejtettük előre, a headlinerek esetében kifejezetten meglepő, ha nincs korlátozás), és gyorsan elvetettük azt az opciót, hogy megpróbáljunk a tömegben jó helyet keresni, így csak "civilben" mentünk ki megnézni, de egy-két képet azért sikerült csinálnom távolról. Ahogy azt várni lehetett, az emberek teljesen megőrültek, itt nem voltak számok között üresjáratok, a folyamatos ingerek és villódzás engem egy idő után kicsit már zavart is, de sokan pont ezért jöttek és meg is kapták.
Érdekelt volna még az Empire Of The Sun is, de fél egykor kezdtek és hosszú lesz még a hét, szóval számomra itt zárult az első nap.
AUGUSZTUS 7., CSÜTÖRTÖK
Az ausztrál Ocean Alley tökéletes indítása volt a napnak, dallamos, kicsit szomorkás, de mégis magával ragadó alternatív rockot játszanak, biztosan rá fogok keresni még több számukra is. Hasonlóképpen vagyok Caity Baser-rel is, akire ezután mentünk át a Revolut színpadon. Ő egy iszonyat fiatal (23 éves!!!) feltörekvő angol énekesnő és fogalmam sincs, milyen szuperképességei vannak, de túlzás nélkül zokogásban törtem ki a harmadik-negyedik szám után, de nem szomorúságból, hanem mert olyan sok érzelmet hozott felszínre bennem.
A The Beaches kanadai lányzenekart is örülök, hogy megismertem, őket ráadásul fotózni is egy élmény volt, mert mertek mozogni a színpadon, utána viszont kicsit megpihentem, mert a kollégáim is mind kijöttek a fesztiválra csapatépítőzni, szóval velük lógtam Nelly Furtadóig, akit ugyancsak nem fotózhattunk, ezért bementem a tömegbe, de nem jutottam sokáig.
Annak ellenére, hogy a kétezres években még a csapból is a Say It Right és az I'm Like A Bird folyt, személy szerint egyáltalán nem volt meghatározó előadója a gyerekkoromnak, de azért reménykedtem benne, hogy Kylie Minogue-hoz hasonlóan olyan show-t tud csinálni, amit nem unok meg néhány szám után, de sajnos ez még úgy sem jött össze, hogy elég darálósra fogta, az első 15-20 percben annyi slágert lőtt el, mint más egy teljes koncert alatt.
Közben megtudtam, hogy Shawn Mendes-t viszont fotózhatom este az árokból, illetve kezdett az Ivan & The Parazol a The Buzz színpadon, és ez a két dolog rögtön újra fellelkesített. Ivánék továbbra is fantasztikusak és annyira jó lenne, ha a külföldi közönség is jobban felfedezné őket magának, bár arányaiban egészen sokan voltunk nem magyarok. Illetve ha már magyarok, akkor még Co Lee-ra is benéztem, aki kicsit szerencsétlen sávot kapott így, főleg, mert teltház mellett Shawn Mendes alatt lényegében kiürült az egész fesztivál a nagyszínpad előtti területet kivéve.
Shawn Mendes 2018-ban már járt itt, és ha jól tudom, akkor a Sziget az egyik első fesztiválkoncertjei között volt akkoriban, és egyébként pont a koncert másnapján, augusztus 8-án van a születésnapja, ehhez mérten a közönség első soraiban szinte mindenki táblákon kívánt neki boldog szülinapot. Elképesztően profi, de nem maníros vagy erőltetett, látszik rajta, hogy ez az egész szívből jön neki és nem csak közhelyeket puffogtat, amikor azt mondja, hogy várta már, hogy visszatérhessen.
A pénteki napon Michael Kiwanuka lemondása miatt a The Kooks "ugrik be", aminek én jobban nem is örülhetnék, szóval folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése