Személyes | 22

Ma lettem 22 éves, és idén történt meg először velem, hogy kifejezetten emiatt agyaltam bármin is. Úgy éreztem, hogy talán érdemes lehet megosztani a gondolataimat, hátha valamelyikőtök számára hasznos lehet, és nem, ennek most nem lesz köze a bloghoz vagy a blogoláshoz. Kezdjük ott, hogy mint mindenki más, én is voltam kis hülye tini, akinek mindig a mások véleménye volt a legfontosabb, de az értékrendem és az életfelfogásom már akkor is elég stabil volt, az elmúlt években pedig úgy érzem, hogy végképp eljutottam odáig, hogy tudom, mi fontos számomra, mit akarok, és ki is vagyok én. Nem véletlen tehát, hogy kicsit elvesztettem a fejem, amikor néhány héttel ezelőtt mégis elkapott a pánik, mindezt pedig egy olyan példán keresztül mutatom be, amiért a legtöbb megjegyzést kaptam eddigi életem során.

A történet kiindulópontja, hogy 15 éves koromtól kezdve majdnem két éven át együtt dolgoztam egy zenekarral fotósként, hetente akár többször is jártunk fellépni. Egyik pillanatról a másikra lett jelen az életemben az éjszakázás és a valódi társasági élet, de nem igazán úgy éltem meg, hogy akkor most innentől mindent kell is, amit lehet. A koncertek és a fesztiválok az életem hatalmas részét teszik ki, hiszen kvázi ezzel foglalkozom, viszont a mai napig nem iszom vagy dohányzom, de még a szó szoros értelmében vett bulikba sem járok, ez pedig sokak számára felfoghatatlan. Igen, ittam már életemben - többször is -, mert sosem tiltották itthon, de semmilyen pozitív hozadékát nem érzékeltem azon kívül, hogy lehetett vele "menőzni", és nyomatni az erről szóló sztorikat - bár szerencsére akkoriban még nem volt Instagram. Ha ezt bárkinek elmesélem, máris olyan kijelentésekkel bombáz, hogy csak nem megfelelő társaságban ittál, ha mást ittál volna, élvezted volna, és a személyes kedvencem, hogy csak hozzá kell szoktatnom magam. De én nem akarom hozzászoktatni magam! Tény, hogy nem bírom az alkoholt, de nem is érzem szükségét, hogy bírjam. Az ilyen ember pedig manapság sokak szemében egyenlő az unalmas és befásult valakivel, aki képtelen jól érezni magát, és vicces módon pont emiatt lenne szüksége némi alkoholra azért, hogy feloldódjon. Hát, aki ismer, az tudja, hogy én nem ilyen vagyok. (Egyébként megosztom a csodareceptet: olyan helyekre és olyan emberek közé járok, ahol alkohol nélkül is el tudom magamat engedni.) Ettől függetlenül bármennyire is tudtam, hogy ez nem az én utam, társadalmi nyomásra persze újra és újra bepróbálkoztam a "klasszik" szórakozási formákkal, nehogy már megint én legyek a kívülálló. Az egyetem első évében például szinte minden buliba eljártam, de bármilyen társaság is volt körülöttem, egyáltalán nem éreztem, hogy megérte. Sőt, legtöbbször nem is volt kedvem menni, de úgy voltam vele, hogy velem van a gond, csak ráparázok. Volt, hogy ittam, de még a legkisebb mennyiségtől is minden bajom volt, random sírógörcsöt kaptam, vagy csak szimplán nem értettem, hogy ez miért is jó állítólag. Ezek után felmerül a kérdés: tényleg megéri ez így? A legelkeserítőbb része ennek egyébként az, amikor rádöbbensz, hogy számodra fontos emberek egy eltérő látásmód és / vagy szokásrendszer miatt máshogy néznek rád, elítélnek, vagy kerek perec kimondják, hogy nem vagy normális. Ezek után társaságban sokszor attól féltem, hogy szimplán amiatt, amilyen vagyok, mindenki idiótának néz, és megesett, hogy inkább nem mondtam ki, amit gondolok. Utólag visszagondolva a világ baromsága volt azt hinnem, hogyha valaki miatt megváltozom, bármivel is jobb lesz a helyzet. Persze, lehet mondani, hogy az ilyet el kell felejteni, és én nem is vagyok egy túlontúl ragaszkodó valaki, de valljuk be, azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Rólam az esetek többségében már megismerkedéskor kiderül, hogy milyen vagyok, így nyugodtan dönthetne úgy is az, aki nem tud ezzel azonosulni, hogy inkább hagyjuk egymást, legyen az párkapcsolat vagy barátság. Sokkal rosszabb mindkét félnek utólag rádöbbenni, hogy ebbe bele sem kellett volna kezdeni, főleg, hogy utána nagyrészt csak a sárdobálás jön, persze mindig utólag, mert a problémákat és félreértéseket manapság nem divat időben megbeszélni. Szerencsére mostanra megtanultam kizárni azokat az embereket az életemből, akik csak lehúznak, és akiktől csak azt hallom, hogy milyennek KÉNE lennem, és ezt a stratégiát mindenkinek szívből ajánlom. Le kell szarni, hogy mióta ismered, vagy hogy valamiért "tartozol neki annyival", hogy eltűrd ezeket, mert nem, ez az amit senkinek sem kell eltűrnie. Számomra elkeserítő, hogy bármilyen egyéni preferencia esetében oké beleszólni a másik életébe, ha az esetleg eltér a többségi társadalom viselkedésétől. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a különböző egészségkárosító magatartások hosszútávú és folyamatos művelését mindettől függetlenül alapvetően felelőtlen dolognak tartom, de ez meg a saját véleményem, amit nem fogok mondogatni, kivétel, ha rám is kihatással van, mert onnantól már azért szerintem nem magánügy a dolog.) A másik hasonló sláger, ami időről időre előjön, hogy miért nem mosolygok fotókon. Azért, mert magamnak olyan fejjel tetszem, ahogy egyébként kinézek, plusz egy kamera nem igazán késztet mosolyra. De hát mindenki sokkal szebb, ha mosolyog...Oké, de én még mindig jobban tetszem magamnak anélkül. Jó, de nézzem meg, mennyivel jobban nézek ki, ha mosolygok. Valahol itt jön, amikor már inkább lerendezem annyival, hogy "jó". Számtalan ilyesmit hallgattam / hallgatok végig a mindennapjaim során különféle emberektől, akár vadidegenektől is, és baromi fárasztó már.
Néhány hete azzal a gondolattal ébredtem, hogy haszontalan emberként fogok megdögölni ebben az országban, munkám sem lesz, mert a szabadúszásból maximum éhenhalni lehet, a diplomám meg pláne nem ér majd semmit sem, és úgy egyébként is, lassan 22 évesen pont ott tartok az életemmel, hogy sehol. Mindez természetesen nem igaz, de ettől még nem lesz kevésbé létező probléma, hogy sokan - fiatalabbak és idősebbek egyaránt - tényleg ebben a hitben élik a mindennapjaikat. Éppen ezért én innentől kezdve zéró toleranciát hirdetek arra vonatkozóan, hogy mások mondják meg mit csináljak, mi jó nekem és milyen legyek.