Személyes | Egy éves a blog - első felvonás

Jogosan merülhet fel a kérdés a cím alapján, hogy miért is van több felvonás? Számszerint kettő, mégpedig azért, mert tavaly szeptemberben ezen a napon került fel az első bejegyzés a blog régi platformjára, még a Tumblr-ön. Egészen az idei év februárjáig úgy gondoltam, hogy ez rendben is lesz, néha-néha írtam valamit, nem volt rendszeresen új tartalom, ahogy éppen esett. Februárban jött valami és úgy éreztem, hogy nekem ennél több kell, hosszas tervezgetések után megcsináltam a blogfelületet itt, a Bloggeren, átmentettem a régi bejegyzéseket és eldöntöttem, hogy mostantól szeretném ezt komolyan venni, innentől számítom a blog "valódi" létrejöttét. Júniusig heti egy bejegyzést tettem közzé, az iskola mellett éppen úgy volt ideális, aztán a nyári szünet eljövetelével átálltam a heti kettő-háromra, amit azóta tartok is és szeptembertől is szeretném, ha így maradna, az érettségi év ellenére is, majd meglátjuk, hogyan sikerül, igyekezni fogok.

Az utóbbi időkben egyre több helyen olvasom, hogy a blog sokaknak egyfajta mentsvár, menekülés a problémák elől és amikor ezzel szembesül az ember, nehéz úgy gondolni valamire, mint amit továbbra is szívesen folytatna, hiszen az a jó, ha az szembe tudunk nézni a problémáinkkal és aggodalmainkkal. Mindazonáltal mindenki azt kezd a saját blogjával, amit csak szeretne, akkor ír bejegyzést, amikor kedve tartja és akkor is tart szünetet, vagy fejezi be véglegesen. Persze, rettentő fontosak az olvasók, hacsak nem valaki magának ír, ugyanakkor senkit sem lehet hibáztatni a döntéseiért, nem lehet minden elvárásnak megfelelni, nem lehet mindig arról írni, amit a tömeg olvasni akar. Tudom, vagy legalábbis remélem, hogy mivel az olvasóim jelentős része velem egy idős, de főleg inkább idősebb, sok esetben dolgozó/felsőoktatásban tanuló nő vagy háziasszony, netalán anya, nem fogom naponta megkapni a kérdést, hogy mikor lesz már új bejegyzés, nem fognak támadni, hogy ugyan, az érettségire elég májusban elkezdeni készülni, az nem kifogás, vagy ha egy hetem valamivel zsúfoltabb a többinél, akkor máris cserben hagytam a világot. Azért tartom a blogolást hozzám illőbbnek a videózásnál, mivel - már elnézést - de nem 10-14 éves unatkozó, gyakran irigy, meggondolatlan és rosszindulatú kislányok a közönségem nagy többségben. (Aki olvasott vagy hallott a legutóbbi Youtubeos "botrányról", az érti, mire gondolok.) Persze a mi korosztályunkban is vannak balhék, én megpróbálok a háttérben maradni, nem érzem hozzám illőnek ezt a fajta véleménnyilvánítást és sárdobálást. Bizonyos szempontból szerencsésnek érzem magamat, hogy én ezt itt teljes szívemből csinálom, azért, mert szeretek írni, szeretek fotózni, dolgokat kipróbálni, blogtalálkozókra járni, olvasni a kommentjeiteket, alkotni. Felszínes dolognak tűnhet, hogy egy embernek a sminkelés és különböző kencék próbálgatása a(z egyik) hobbija, jogosan merülhet fel a kérdés az eziránt nem érdeklődők fejében, hogy ennek mégis mi értelme, miért nem kötöget inkább valaki, fest képeket vagy biciklizik?! Anyának is fura, egy időben még néha meg-megjegyezte, hogy ez egy elég szokatlan időtöltés, de mostmár hozzászokott, türelmesen végighallgatja, ha alapozókról regélek, sőt, olvas is és legtöbbször tetszik neki. (Szia, Anya!)

Tudom, hogy nem sokat osztok meg magamról. Nincs a blognak Facebook oldala, nem készítek videókat, privát az Instagramom, nem térek ki a magánéletemre. Nyugalom, nem kell semmiféle drámai dologra gondolni, a környezet hozta így, egy kevés ideig szeretném még az "inkognítómat" a lehetőségekhez mérten legjobban megőrizni, akikkel szoktam beszélgetni, azok tudják, hogy miért van így, aki nagyon kíváncsi rá, annak leírhatom privátban, eljön majd mindennek az ideje. Addig is blogtalálkozókon nyugodtan oda lehet jönni, beszélgetek én akárkivel, nem vagyok annyira komoly, precíz és kimért, ahogy a bejegyzések által néha átjöhet.

Nem akarok megint a hálálkodós dologgal jönni, hogy mennyire sokat jelentetek nekem, de valahogy muszáj. Tényleg. Itt vagyok szobámban, fotózgatok, ülök a laptop előtt, tesztelek, megmutatom mit vettem, miket használtam szívesen vagy használtam el és ez valakit érdekel. Furcsa dolog, nemde? Kérdezték már meg tőlem, hogy hogyan lehet növelni a látogatottságot, hogyan lehet a cégek figyelmét magunkra vonni, én erre még mindig, egy év után is csak ugyanazt tudom mondani: fogalmam sincs. Aki jön, az jön. Sosem kérdeztem senkitől, hogy miért iratkozott fel rám, miért kommentel, miért olvas, egyszerűen próbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani, hiszen a blog nagyrészt én vagyok. Mint ahogy mondani szokás, mindenki saját maga legnagyobb kritikusa...vagy nem. Lehetőségeket keresni lehet - persze az ésszerűség határain belül - a Sigma Affiliate Programra is én jelentkeztem, megpróbáltam, bejött, örültem neki, megosztottam veletek, Ti is sikerrel jártatok. A más bloggerekkel való megismerkedésre sem tudok mit mondani, mindenki, akivel jóban vagyok, barát, vagy legalább jó ismerős. Olyan barát, mint akármelyik másik, aki nem vezet blogot, ne gondolja senki, hogy csak a sminkekről és az internetről beszélgetünk.

Ezekkel a gondolatokkal zárom soraimat, örülök, hogy belevágtam ebbe az egészbe, még ha az elején félve is, egyelőre úgy érzem, hogy jó döntés volt és akár lehet, hogy ez lesz az (egyik) utam :)