Beszámoló | Sziget Fesztivál 2014

Kicsit személyesebb bejegyzés következik, rettentő mennyiségű képpel, aminek apropója az, hogy fesztiválozni voltam. Másfél évig koncertfotóztam, sokkal szívesebben járok koncertekre, mint szórakozóhelyekre "bulizni", de sajnos a legtöbb kedvenc zenekarom nem gyakran teszi tiszteletét nálunk - tudni kell rólam, hogy főleg indie és dubstep előadókat hallgatok. Nem így volt ez idén, fellépett az Arctic Monkeys a VOLT-on és már hónapokkal ezelőtt tudtam azt is, hogy Szigetre muszáj heti bérletet vennem. Most főleg a zenei részére fogok rámenni, nem írom le, hogy kivel, mikor mit és hogyan csináltam, mert nem hiszem, hogy érdekes lehetne anélkül, hogy ott lettetek volna.

A fő koncert számomra a The 1975 volt az első nap, komolyan könnyeztem a koncert közben, főleg amikor utolsónak a kedvenc számomat játszották. Le nem tudom írni azt az élményt, amit ez a koncert adott nekem, ráadásul harmadik sorból. Matt Healy nem volt teljesen józan, de ezt valahogy sejteni lehetett, viszont hibátlanul lenyomta az egészet, megdícsérte valaki The Neighborhoodos pólóját, kifejtette, hogy ő képtelen lenne egy hétig fesztiválozni ("YOU MUST FUCKING STINK") és megköszönte mindenkinek, hogy annak ellenére, hogy ők egy "pop-band", ennyien kíváncsiak rájuk. Már olvastam a neten, hogy egyesek szerint unalmas volt és ezt csak a tinilányok élvezik, és egyébként is micsoda show elem, hogy Matt Healy leveszi a pólóját (hozzáteszem, negyven fok volt...), én ezzel nem tudok egyet érteni, lehet, hogy egyeseknek lagymatag az indie, én viszont imádom. Aznap tudom, hogy legtöbbeket a Blink-182 érdekelt, de nem engem :D

A második nap igazi nosztalgia volt számomra, Deadmau5. Ő volt az első elektronikus zenész, akit valaha megismertem kicsit több, mint 3 évvel ezelőtt és ezen kívül is rengeteg személyes emlék kötődik a számaihoz, főleg egyhez, rettenetesen élveztem. Érdekesség, hogy Instagramon láttam a koncert előtt pár órával, hogy Joel Zimmermann elment várost nézni, amit nagyon kevesen tesznek meg, főleg ha fesztiválon játszanak. Itt nem fotóztam, ugyanis bőven sötétedés után volt a koncert, plusz hiába álltam be középre, előttem csak 180+ centis emberek álltak zászlókkal, nyakban, ráadásul néhány szám után úgy döntöttem, hogy inkább kikecmergek a présgépből és hátra állok, ahol van levegő körülöttem, mert ez az a fajta zene, amit én csak így tudok élvezni. Kicsit sajnálom, mert azért minimum egy képet szerettem volna csinálni...

A harmadik nap érdekelt a legtöbb minden, bár sajnos idő közben a London Grammar lemondta, akikre nagyon kíváncsi lettem volna. A nap Jake Bugg-gal kezdődött, húsz éves a srác és olyan hangja van, hogy a sírás kerülgetett, nem beszélve arról, hogy zseniálisan gitározik és nem utolsó sorban, hogy mennyire aranyos. Utána Imagine Dragons, ami az egyik legjobban összerakott koncert volt, amin valaha voltam, még akkor is ha maga a zene nekem már kicsit túl mainstream, én akkor ismertem őket, amikor még csak a brit MTV-n játszották a számaikat. Dan Reynolds teljesen kihasználta a színpadot, lement a közönség soraiba, dobolt, foglalkozott azokkal is, akik videóztak, énekeltetett, összességében szerintem így kell koncertet csinálni. Az est fénypontja pedig Tom Odell volt, komolyan, ott már tényleg sírtam, szerelmes vagyok, erre nincsenek szavak. Örültem, hogy az A38 színpadra tették, hozzá tényleg inkább ez a bensőséges, zongorázgatós stílusú koncert illett, mint a nagyszínpados megőrülés, persze azért volt show itt is, székdobálással a végén. Ugyanezt mondanám Jake Bugg-ra is, akit idő közben raktak át a nagyszínpadra, én jobb választásnak tartottam az eredeti felállást. Amit sajnálok, hogy a kedvenc számaim egyik helyen sem hangzottak el, de hát van ez így, valahogy sosem a népszerű dalok tetszenek a legjobban.

Csütörtök fele az imádkozás jegyében telt, ugyanis dél körül leszakadt az ég, ami várható volt, de nagyon szerettem volna, hogy a koncertkezdésig elálljon. Így is lett, mire beértünk, már csak a sár maradt hátra, de abból töménytelen mennyiség. Bastille-ra már nem tudtunk annyira előre kerülni, mint azelőtti nap, viszont megbizonyosodtam róla, hogy élőben nincs is annyira földönkívüli feje Dan Smith-nek, mint klipekben, de még mindig eléggé démoniak a szemei. Szerencsére ő sem állt végig egy helyben, úgyhogy mindenki megcsodálhatta, ráadásul rengetegszer ismételgette a számok végén, hogy "köszönöm", amitől persze szintén megint mindenki olvadozott. Ja, és lement a kedvenc számom, először a hét során - meg egy részeg, meghatározhatatlan nemzetiségű csaj állandóan a vesénkbe tolta a táskáját és a könyökét, majd utána még nekiállt belém kapaszkodni, miközben borzasztó hamisan énekelt. A koncert végén olyan tömeg jött ki és be, hogy Lily Allenen már inkább a másik oldalon, egy hátul levő, sármentesebb részen álltunk. Nálam beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a legjobb szó rá az volt, hogy bájos. Zeneileg is teljesen rendben volt, látványvilágilag tipikus Lily, hatalmas cumisüvegek mindenhol, miniszoknyás táncoslányok, ő maga is félig pink hajjal, egy brutális magassarkúban lépett fel, a vége felé pedig átöltözött egy hálós miniruhába. Az összes régi slágerszámát elénekelte, bár én kicsit keveselltem az új albumos dalokat. Ezután lett volna Bonobo az A38 színpadon, de mint végül kiderült, már addigra megtelt a sátor és nem engedtek be több embert, mi úgyis Macklemore-on voltunk. Én összesen két vagy három számot ismertem tőlük, azokat, amit mindenki más is, abszolút nem tudtam hova tenni ezt a zenekart, fogalmam sem volt, hogy milyen zenét játszanak igazából, így utólag szerintem az elektronikus-hip-hop kategóriába sorolnám :D Showértéke abszolút volt a koncertnek, számok közötti szentimentális átkötő szövegek, piros-fehér-zöld hulló papírfecnik, táncosok, ruhacsere, hatalmas magyar zászló a színpadon, minden volt, bár nekem ez a zene nem ad túl sokat. A végén még gondoltuk, hogy átmegyünk Stromae-re, akiről egészen tegnapig azt gondoltam, hogy egy nő, de csak ekkor szembesültünk vele, hogy oda már bizony nem fogunk beférni és nincs kihangosítva a sátor, úgyhogy itt véget is ért a nap.

Péntek-szombaton számomra annyira érdekes dolog nem volt, amiért megérte volna a tükörreflexes gépet kivinni, úgyhogy egy kis bridge géppel mászkáltam, muszáj volt ez a két nap pihenő, ugyanis a teleobjektívvel együtt minimum van két kiló a felszerelés, plusz a többi cucc, amit hurcolok, teljesen kikészült a vállam és a derekam. Persze azért belenéztünk pár koncertbe, úgy mint The Prodigy, Subscribe, Punnany Massif (sosem gondoltam, hogy valaha egy Punnany koncerten kötök majd ki) vagy Brains.

A vasárnap miatt nagyon izgatott voltam, ugyanis fellépett a The Kooks, akiket már körülbelül hetedikes korom óta imádok és nem is kellett csalódnom. Nagyon nosztalgikus hangulata volt a koncertnek, ráadásul pont egy olyan helyet találtunk meg, ahonnan mindent lehetett látni. Luke Pritchard-nek fantasztikus hangja van élőben is és úgy mozog néha mint Elvis Presley, sokat nevettem rajta :D Persze a két kedvenc dalom ismét kimaradt... Este pont kapóra jött, hogy La Roux közben Calvin Harris ment, mert így második sorba tudtam kerülni. Elly Jackson csodálatos, végigmosolyogta az egész koncertet, energikus volt, imádtam, a többiek pedig jól kiegészítették, habár így is ő volt előtérben. Bebizonyították, hogy egy "szintipop" zenekar is lehet elsöprő a színpadon, mindenféle különösebb showelem nélkül. Tudom, hogy ez a zenekar is sokak számára megosztó, amikor a Bulletproof híres lett, engem is irritált egy ideig, de a tegnapi után semmi rosszat nem tudok rájuk mondani.

Ez a hét volt az egyik legfárasztóbb dolog, ami a nyáron történt velem, de egyben az egyik legjobb is, borzasztóan örülök, hogy láthattam az összes fellépő kedvenc zenekaromat, bár tuti, hogy most egy hétig minden nap 24 órát fogok aludni, hangom pedig egyáltalán nincs :D