Az első két nap után idén a hét közepe volt számomra a holtpont a Szigeten, és a java még csak ekkor következett...
Csütörtökön Paris Palomával indult a nagyszínpad programja, akit my bad, de egészen eddig nem ismertem, de azonnal a szívembe zártam, amint arról kezdett el énekelni, hogy mennyire elege van a mesterséges intelligenciával kreált "művészetből". A nap főfellépője ugyebár ezen a napon a Florence + The Machine volt, és stílusában mind zeneileg, mind performanszban eléggé Florence Welch-re emlékeztetett engem, ami nem meglepő, ugyanis az Everybody Scream turné tavaszi állomásain Paris volt az előzenekar, Berlinben egy szám erejéig közösen is felléptek.
Ezután jött Loyle Carner, aki néhány évvel ezelőtt még a Revolut sátorban kapott helyet, én is akkor ismertem meg, és szerintem abban a kicsit bensőségesebb környezetben jobban működtek a dalai, már csak azért is, mivel abszolút minimál vizuállal és zenekarral lép fel, tényleg az érzelmek és a szöveg van fókuszban.
Meglepődtem, hogy mennyien voltak kíváncsiak Lewis Capaldira, szinte megtelt a nagyszínpad előtti tér, teljesen el is engedtem, hogy bemenjek a közönségbe fotózni, ezért inkább tettem egy nagy kört, amire az előző napokon nem igazán volt időm, amihez tökéletes háttérzenét biztosított a skót énekes. Nem tudom, hogy máskor is ennyire közvetlen-e a koncertjein, de végig poénkodott, minden dalhoz hozzáfűzött egy rövid történetet, néha még önironikus megjegyzéseket is tett, mindez viszont abszolút nem ment a zene rovására, fantasztikus a hangja élőben is. Sétálgatás közben kívülről sikerült csak megnéznem a Geek & Gorgeous kitelepülését, mert addigra már bezártak, de idén bizony ők is szponzorai voltak a fesztiválnak, ami elképesztően menő, na meg az is, hogy giga flakon Zero Feel fényvédőkkel készültek.
Nagyon ötletesnek találtam, hogy a nagyszínpad díszítése gyanánt összeszedték az elmúlt évtizedek fellépőit, a színpaddal szemben állva bal oldalon külön a magyar előadók is helyet kaptak.
Az előző bejegyzést azzal zártam, hogy minden maradék energiámra szükség volt ezen a napon, ennek oka pedig, hogy már hét elején kiderült, hogy a Florence + The Machine koncertje alatt senki sem fotózhat az árokból, én pedig tudtam, hogy a lehető legközelebb szeretnék kerülni a színpadhoz, ahogy a korábbi három alkalommal is tettem. Ez részben sikerült is, ráadásul Florence Welch ezúttal is teljesen kihasználta a rendelkezésére álló teret. A mostani turnén táncosok és egyben vokalisták is csatlakoztak hozzá, akik még külön nevet is kaptak: ők a Witch Choir. A setlist jelentős része megegyezett a korábbi koncertekével, de azért új elemekből sem volt hiány. Számomra továbbra is felfoghatatlan, hogy Florence Welchnek honnan van ennyi energiája, én a koncert végére már azt sem tudtam, hogyan fogok hazajutni, annyira elfáradtam, míg ő végigénekelte és táncolta az egészet az utolsó percig. De még úgy is, hogy meghaltam, simán a top 3 koncert között volt számomra a hét folyamán.
Pont amiatt, mert már alig álltam a lábamon, nem maradtam Parcelsra, de a többiek beszámolója alapján nem volt annyira jó, mint amennyire az internet és mások beharangozták, szóval kevésbé bánom, hogy végül kimaradt.
Életem első LAZARVS, pontosabban akkor még Apey & The Pea koncertje még 2018-ban volt szintén a Szigeten, amikor a Nagy-Szín-Pad! tehetségkutató győzteseként felléphettek a nagyszínpadon, azóta pedig előszeretettel hallgatom őket és Áron Andrást szólóban is, úgyhogy nem volt kérdés, hogy csütörtökön ott a helyem ismét, amikor játszanak. Jó bemelegítés volt azoknak is, akik az aznap esti headliner Bring Me The Horizonra érkeztek, szoktuk kicsit a (spoiler) tüzet a színpadon.
Ezután délután nagyrészt olyan előadókat néztem meg, akik teljesen ismeretlenek voltak számomra, mint például a brazil Karen Dió (aki tisztában volt vele, hogy a vezetéknevének Magyarországon jelentése van 😄), a Nation of Language (akiknek az énekese, Ian Richard Devaney elképesztően szórakoztató a színpadon), Rose Gray vagy Naïka.
Sigrid nem tartozik azok közé, akiket ne ismertem volna, hiszen néhány évvel ezelőtt már fellépett a Szigeten, és őszintén szólva eléggé ugyanolyannak éreztem ezt a koncertjét is. Rossznak persze semmiképpen sem mondanám, de nem igazán tudott újat mutatni.
Bring Me The Horizon előtt még Bëlgára is volt idő, még ha csak néhány szám erejéig is, illetve előtte elkanyarodtam a The Buzz színpadhoz is, ahol a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál horvát versenyzője, Baby Lasagna szórakoztatta a közönséget, aki hatalmas népszerűségre tett szert azóta az interneten, és egyszerre értem meg nem értem, hogy mitől ennyire felkapott.
Mivel Bring Me The Horizonon is csak néhány kiválasztott ember fotózhatott az árokból, én rögtön konstatáltam is, hogy a tömegben a helyem. Többen velem tartottak, de azért nem voltak maradéktalanul nyugodtak, hiszen ha emberek elkezdenek pogózni körülöttünk, az fényképezőgépekkel minden, csak nem biztonságos. Én kitartottam amellett, hogy minden rendben lesz, ami annak fényében különösen vicces, hogy a korábbi évek tapasztalatai alapján bárhova állok, ott biztos, hogy lesz egy moshpit, de meg voltam róla győződve, hogy elég messze vagyunk a színpadtól, és akik ilyesmit szeretnének csinálni, úgyis előttünk állnak. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna...Nagyjából az első szám első fél percében közvetlenül mellettünk két hatalmas kört alakítottak ki, mi pedig beszorultunk közéjük, és minden erőnkkel próbáltuk tartani egymást, hogy ne sodródjunk be. Végül sikerült kikeveredni a sűrűjéből, távolabbról már élvezhetőbb volt a koncert, bár alapvetően nekem ez a videójátékos, kicsit a Resident Evilre hajazó tematika, amit a POST HUMAN: NeX GEn turnéhoz kitaláltak, nem annyira jön be, azon kívül viszont nem okozott csalódást a zenekar ezúttal sem.
.png)
.png)
.png)
.png)
