2017. június 18., vasárnap

Személyes | 22

Ma lettem 22 éves, és idén történt meg először velem, hogy kifejezetten emiatt agyaltam bármin is. Úgy éreztem, hogy talán érdemes lehet megosztani a gondolataimat, hátha valamelyikőtök számára hasznos lehet, és nem, ennek most nem lesz köze a bloghoz vagy a blogoláshoz. Kezdjük ott, hogy mint mindenki más, én is voltam kis hülye tini, akinek mindig a mások véleménye volt a legfontosabb, de az értékrendem és az életfelfogásom már akkor is elég stabil volt, az elmúlt években pedig úgy érzem, hogy végképp eljutottam odáig, hogy tudom, mi fontos számomra, mit akarok, és ki is vagyok én. Nem véletlen tehát, hogy kicsit elvesztettem a fejem, amikor néhány héttel ezelőtt mégis elkapott a pánik, mindezt pedig egy olyan példán keresztül mutatom be, amiért a legtöbb megjegyzést kaptam eddigi életem során.


A történet kiindulópontja, hogy 15 éves koromtól kezdve majdnem két éven át együtt dolgoztam egy zenekarral fotósként, hetente akár többször is jártunk fellépni. Egyik pillanatról a másikra lett jelen az életemben az éjszakázás és a valódi társasági élet, de nem igazán úgy éltem meg, hogy akkor most innentől mindent kell is, amit lehet. A koncertek és a fesztiválok az életem hatalmas részét teszik ki, hiszen kvázi ezzel foglalkozom, viszont a mai napig nem iszom vagy dohányzom, de még a szó szoros értelmében vett bulikba sem járok, ez pedig sokak számára felfoghatatlan. Igen, ittam már életemben - többször is -, mert sosem tiltották itthon, de semmilyen pozitív hozadékát nem érzékeltem azon kívül, hogy lehetett vele "menőzni", és nyomatni az erről szóló sztorikat - bár szerencsére akkoriban még nem volt Instagram. Ha ezt bárkinek elmesélem, máris olyan kijelentésekkel bombáz, hogy csak nem megfelelő társaságban ittál, ha mást ittál volna, élvezted volna, és a személyes kedvencem, hogy csak hozzá kell szoktatnom magam. De én nem akarom hozzászoktatni magam! Tény, hogy nem bírom az alkoholt, de nem is érzem szükségét, hogy bírjam. Az ilyen ember pedig manapság sokak szemében egyenlő az unalmas és befásult valakivel, aki képtelen jól érezni magát, és vicces módon pont emiatt lenne szüksége némi alkoholra azért, hogy feloldódjon. Hát, aki ismer, az tudja, hogy én nem ilyen vagyok. (Egyébként megosztom a csodareceptet: olyan helyekre és olyan emberek közé járok, ahol alkohol nélkül is el tudom magamat engedni.) Ettől függetlenül bármennyire is tudtam, hogy ez nem az én utam, társadalmi nyomásra persze újra és újra bepróbálkoztam a "klasszik" szórakozási formákkal, nehogy már megint én legyek a kívülálló. Az egyetem első évében például szinte minden buliba eljártam, de bármilyen társaság is volt körülöttem, egyáltalán nem éreztem, hogy megérte. Sőt, legtöbbször nem is volt kedvem menni, de úgy voltam vele, hogy velem van a gond, csak ráparázok. Volt, hogy ittam, de még a legkisebb mennyiségtől is minden bajom volt, random sírógörcsöt kaptam, vagy csak szimplán nem értettem, hogy ez miért is jó állítólag. Ezek után felmerül a kérdés: tényleg megéri ez így? A legelkeserítőbb része ennek egyébként az, amikor rádöbbensz, hogy számodra fontos emberek egy eltérő látásmód és / vagy szokásrendszer miatt máshogy néznek rád, elítélnek, vagy kerek perec kimondják, hogy nem vagy normális. Ezek után társaságban sokszor attól féltem, hogy szimplán amiatt, amilyen vagyok, mindenki idiótának néz, és megesett, hogy inkább nem mondtam ki, amit gondolok. Utólag visszagondolva a világ baromsága volt azt hinnem, hogyha valaki miatt megváltozom, bármivel is jobb lesz a helyzet. Persze, lehet mondani, hogy az ilyet el kell felejteni, és én nem is vagyok egy túlontúl ragaszkodó valaki, de valljuk be, azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Rólam az esetek többségében már megismerkedéskor kiderül, hogy milyen vagyok, így nyugodtan dönthetne úgy is az, aki nem tud ezzel azonosulni, hogy inkább hagyjuk egymást, legyen az párkapcsolat vagy barátság. Sokkal rosszabb mindkét félnek utólag rádöbbenni, hogy ebbe bele sem kellett volna kezdeni, főleg, hogy utána nagyrészt csak a sárdobálás jön, persze mindig utólag, mert a problémákat és félreértéseket manapság nem divat időben megbeszélni. Szerencsére mostanra megtanultam kizárni azokat az embereket az életemből, akik csak lehúznak, és akiktől csak azt hallom, hogy milyennek KÉNE lennem, és ezt a stratégiát mindenkinek szívből ajánlom. Le kell szarni, hogy mióta ismered, vagy hogy valamiért "tartozol neki annyival", hogy eltűrd ezeket, mert nem, ez az amit senkinek sem kell eltűrnie. Számomra elkeserítő, hogy bármilyen egyéni preferencia esetében oké beleszólni a másik életébe, ha az esetleg eltér a többségi társadalom viselkedésétől. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a különböző egészségkárosító magatartások hosszútávú és folyamatos művelését mindettől függetlenül alapvetően felelőtlen dolognak tartom, de ez meg a saját véleményem, amit nem fogok mondogatni, kivétel, ha rám is kihatással van, mert onnantól már azért szerintem nem magánügy a dolog.) A másik hasonló sláger, ami időről időre előjön, hogy miért nem mosolygok fotókon. Azért, mert magamnak olyan fejjel tetszem, ahogy egyébként kinézek, plusz egy kamera nem igazán késztet mosolyra. De hát mindenki sokkal szebb, ha mosolyog...Oké, de én még mindig jobban tetszem magamnak anélkül. Jó, de nézzem meg, mennyivel jobban nézek ki, ha mosolygok. Valahol itt jön, amikor már inkább lerendezem annyival, hogy "jó". Számtalan ilyesmit hallgattam / hallgatok végig a mindennapjaim során különféle emberektől, akár vadidegenektől is, és baromi fárasztó már.
Néhány hete azzal a gondolattal ébredtem, hogy haszontalan emberként fogok megdögölni ebben az országban, munkám sem lesz, mert a szabadúszásból maximum éhenhalni lehet, a diplomám meg pláne nem ér majd semmit sem, és úgy egyébként is, lassan 22 évesen pont ott tartok az életemmel, hogy sehol. Mindez természetesen nem igaz, de ettől még nem lesz kevésbé létező probléma, hogy sokan - fiatalabbak és idősebbek egyaránt - tényleg ebben a hitben élik a mindennapjaikat. Éppen ezért én innentől kezdve zéró toleranciát hirdetek arra vonatkozóan, hogy mások mondják meg mit csináljak, mi jó nekem és milyen legyek.

8 megjegyzés :

  1. Boldog szülinapot!!!! Nehéz elhinni, de előtted még az élet :) Nemcsak a lehetőségek, hanem időben is, ugye.
    Ha nem mosolyogsz a képen, hát nem mosolyogsz, azért ez elsőre lehet fura, de fölösleges ezen leakadni. Nem tudom, mit nem lehet ezen megérteni, vagy a pián. Másnak az miért rossz, hogy nem iszol? Nem mindegy neki? Tényleg hiányzik az elfogadás, úgy látom én is. Mindenki úgy gondolja, hogy csak az a jó út, ami az ő fejében van. Sokszor futok bele ebbe én is, néha az is kiderül, hogy más is van a nem mögött, csak az illető nem akarja kifejteni, nem is tartozik a másikra, hogy mit miért csinál. Nincs más megoldás, hozzád hasonló emberekkel kell körülvenned magad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :) Hát vagy ha nem is feltétlenül hasonlókkal, de olyanokkal, akik képesek figyelembe venni és elfogadni, hogy az övéken kívül is létezik másféle álláspont, csak sajnos kevés az ilyen ember manapság.

      Törlés
  2. Kedves Kami! Először is nagyon boldog születésnapot!
    Másodszor pedig: koromnál fogva akár a gyerekem is lehetnél, ha az első randijaim valamelyike "jól" sikerül (és ez nem vicc, van olyan általános iskolás osztálytársam, akinek már unokája van!). Na jó, amúgy mindkét gyerekem 10 év alatti, mindig azt mondom kisgyerekeknek fiatal az anyja is ;)
    Na mindegy, szóval örülnék, ha egyszer majd, jónéhány év múlva, amikor a fiaim 22 évesek lesznek, akkor úgy gondolkodnának, ahogyan te!
    Az, hogy ennyi idősen önálló értékrenddel rendelkezel, ami ráadásul egy igencsak jó irány, nagyon is becsülendő! Ne hagyd magad befolyásolni, aki nem fogad el ilyennek, az nem is érdemel meg!

    Én nem voltam ennyire határozott a te korodban, sok évvel később jutottam csak el odáig, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat. És igen, néha fel kell vonni a vállunkat, azután bevenni a leszarom tablettát, és menni tovább.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :) Fiatal hát, én még anyát is fiatalnak gondolom, pedig neki már mindkét gyereke nagykorú! :D
      Őszintén szólva én is örülök, hogy ilyen lettem, amihez azért valószínűleg elég nagy részben hozzátesz anyáék nevelése is, meg az, hogy gyerekkorom óta mindent megbeszélünk és megvitatunk, erről is sokat beszélgettem anyával mostanában.

      Törlés
  3. Boldog születésnapot! Sziven ütött amit írtál,mert en ugyanilyen voltam világéletemben a bulizással és italozgatással/más káros szenvedélyekkel mint te, rocker körökben mozogtam ráadásul (meg még mindig) soha egy szál cigarettát se szívtam el pl, és engem is mindenki kiröhögött meg kigúnyolt érte, de most már 30 éves vagyok,és megtaláltam azokat az embereket akik igy szeretnek es ők is így gondolkodnak. Van remény!:) amúgy nagyon szeretem a blogod <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugyanez, úgyhogy nagy pacsi! :D Köszi <3

      Törlés
  4. Csatlakozom én is, szintén hasonló helyzetben voltam régen, leszámítva hogy nekem soha senki nem jegyzett meg ilyeneket. Régen körülöttem minden osztálytársam és a legtöbb barátnőm is buliról bulira jártam, állandóan piáltak és cigiztek, de engem pont nem érdekelt egyik sem. Volt idő mikor úgy éreztem, hogy emiatt én lehetek fura, hogy mindenki ezt csinálja, engem meg pont nem hat meg, de aztán rájöttem, hogy sokkal jobb is így, és valószínűleg nálam is sokat számított Anyáék nevelése, akik nem engedtek el 13 évesen diszkókba, amiért akkoriban lehet hogy hisztiztem, de utólag visszagondolva nagyon is örülök neki, kitudja milyen negatív hatással lett volna rám. Az alkohollal is hasonlóan vagyok, a 95%-uknak már a szagától is rosszul vagyok, nem hogy igyak belőle.. 1-2 dolog van, amit szeretek, de így is nagyjából évente egyszer ha iszom. Szerintem a jókedv meg hogy ki hogy érzi magát nem attól függ, hogy mennyit ivott, hanem hogy kikkel van körbevéve. Sőt én azt szoktam furcsállni, hogy mások napi szinten isszák le magukat és ez nekik jó, máshogy nem tudnak szórakozni, más program sokaknál nem is létezik. A legtöbb munkahelyen is a csapatépítők arról szólnak, hogy elmennek inni, aki meg nem megy az miért nem.. elég kiábrándító.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Körülöttem is nagyon sok ember ilyen volt, de mondjuk a legtöbbjük a normális kategória volt ezen kívül. Nekünk az öcsémmel semmit sem tiltottak anyáék, de őszintén szólva egyébként ma már nem csodálkoznék, ha megtették volna. Na igen amúgy, apáék szoktak mesélni a csapatépítőkről meg mindenféle céges bulikról, ahol ráadásul egy multiról van szó, mégis olyan sztorik vannak, hogy csak nézek...

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...